~10.rész~

A titkok néha vonzzák a rosszat,
míg az őszinteség néha elkerüli azt...

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, majd mikor szemeimet sikerült rávennem arra, hogy kinyíljanak egy idegen szobában találtam magam. Hol vagyok? Villant fel bennem a kérdés aminek megválaszolásával még vártam. Csuklóm fájdalmasan lüktetett, amit már nem is annyira vettem figyelembe, mikor végignéztem magamon. Egy férfi melegítőnadrágban voltam ami nagy volt rám, és egy vastag kötött felsőben, ami szintén férfi volt. Kinél vagyok? Jött egy újabb kérdés a tudatalattimtól. Felálltam az ágyról és pár lépés után látóterembe kerültek a ruháim amik most egy fekete fotelbe voltak fektetve. Ahogy oda sétáltam és megérintettem őket, megállapítottam, hogy vizesek. Aztán minden eszembe jutott ami történt. Niall, beszélgetés, az a Nonita nő, a repülés, a csónak, eső, Louis. Ezek szerint Louis-nál vagyok. Egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül mikor fejembe újra belehasított a fájdalom, és ezzel együtt a csuklómba is. Mi van már egy idegkörön futnak?! Mérgelődtem magamban. Szőkés tincseimet hátamra túrtam, azután pedig elindultam az ajtó felé. Muszáj megkeresnem Lou-t! Az ajtón kilépve választanom kellett vagy jobbra vagy balra. Végül jobbra mentem. kerestem valami lépcsőt amin lemehetek a földszintre, mivel az emeleten voltam. Miután a folyosó végén nem találtam lépcsőt, vettem egy 180 fokos fordulatot és komótos léptekkel haladtam a másik irányba. Szemeimet a falon vezettem végig miközben haladtam. A falon bekeretezett fényképek lógtak, volt amin Louis volt, amin -gondolom én- a családjával, és volt egy barna hajú, szép mosolyú, csinos lánnyal pózolt, valamint voltak csupán random festmények, és különböző képek a többiekkel, még kicsit bebarnult képek is lógtak közöttünk. Volt egy polc ami előtt lecövekeltem. Egy kis polc volt, nem volt nagy, nem volt túl cicomázva, csupán egyszerű motívumok voltak belefaragva, viszont a tartalma volt az ami megfogott. Egy kép volt rajta ami még az X-Faktor idején készülhetett, mind az öt srác rajta volt és nagy mosollyal mutattak X jelet a kamerába. A kép mellett volt egy papír amit a tehetségkutatóban adtak nekik, gondolom az volt Louis száma: 155204. Aztán mellette két érem volt. Foci érmek.  És ennyi. Ennyi volt a polcon. Olyan volt mintha félig valaki lepakolta volna.
Váll rándítva haladtam tovább, míg végül megtaláltam a lépcsőt. Végig barna, puha szőnyeg borította az egyenesen lefelé nyúló lépcsőt. Még mindig lomha léptekkel vettem egymás után a lépcsőfokokat majd mikor elfogytak akkor elindultam balra, mivel arról hallottam sutyorgást. Óvatosan toltam be a lengőajtót s pillantottam meg Louist ahogy egy lánnyal beszélgetett. A lány a konyhapulton ült keresztbe tett lábakkal, míg Louis épp egy pohár gőzölgő valamit kavargatott. Amint beléptem észre vettek. A lány leugrott a pultról és Louis mellé állt.
-Jó reggelt. -mosolyog rám Louis.
-Jobbat! -fogom a halántékom.- Lou tudnál adni nekem egy fájdalomcsillapító gyógyszert? -szinte már könyörögtem. Utálom a fejfájást.
-Persze! -lépett az egyik szekrényhez, majd egy fonott kis kosárkát vett ki és abból vette elő a számomra aranyat érő gyógyszert. Kezembe adott egy szemet amit egy kis vízzel lenyeltem.
- Oh, bocsánat, udvariatlan vagyok. -fordultam a lány felé aki eddig Louis-n tartotta a tekintetét, de ahogy megszólaltam azonnal rám kapta.- Melody Horan vagyok. -nyújtom felé a bal kezem, mivel úgy éreztem a jobb kézfejem leszakadni készül.
-Eleanor Calder -mosolygott és elfogadja kissé béna kézfogásomat.
-És a barátnőm! -szólalt fel Lou az asztalnál ülve.
-Igen.- nevetett fel- Ahogy mondja, öhm tegnap én öltöztettelek át, remélem nem baj, Louis mondta, hogy vizesek a ruháid és gondoltam akkor inkább nem hagyom, hogy megfázz. -magyarázta és arcán látszott, hogy kicsit zavarban érezi magát.
-Öhm... izé...-makogtam- nem baj, és köszönöm. -szedtem össze egy viszonylag értelmes mondatot.- és neked is köszönöm Louis amiért értem jöttél. -fordultam az említett felé.
-Nem kell megköszönnöd! -legyintett, és abban a pillanatban szólalt meg a telefonja amit azonnal fel is kapott az asztalról.- Bocsánat. -mondta, s nagy léptekkel hagyta el a konyhát.
-Mi lett a csuklóddal? -bökött az említett testrészem felé Eleanor.
-Csak egy kis baleset. -húztam el a számat. Megértően bólintott egyet és a konyhaszekrény egyik legmagasabb polcán -amit alig ért fel- kezdett kutakodni, majd némi keresgélés után kiemelt egy kötszerekkel teli kis kosarat.
-Gyere, lecserélem a kötést. -biccentet az asztal felé. Mind a ketten helyet foglaltunk az asztalnál, ő pedig óvatosan kezdte letekerni a fáslit a csuklómról.- Be van dagadva. -nézett rám.
-Meg van zúzódva. -rántottam vállat. Szó nélkül állt fel az asztaltól, s egy fáslit a víz alátett majd miután nem csöpögött belőle a víz, vissza hozta és rátette a csuklómra. A hidegtől végig futott rajtam a libabőr, de ő csak mosolygott. Miután ellátta a csuklómat beszélgetésbe elegyedünk. Körülbelül fél óra múlva Louis tért vissza, s arcán tisztán kivehető volt az aggodalom, és még valami amit nem tudtam leolvasni róla. Le ült Elanor mellé és rám nézett.
-Ömm...-vakarta zavarában a tarkóját.- Melody nálad van a nyakláncod? -szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Miért érdekli őt az én nyakláncom? A kezem automatikusan kezdte el keresni a nyakláncot de nem lelte, engem pedig valamiféle hiányérzet öntött el.
-Nem tudom hol van, lehet hogy elhagytam.
-És hol? Merre? -nézett egyik szememből a másikba.
-Nem mindegy az? Lehet akkor mikor Niall elől futottam, vagy mikor a levegőben voltunk, nem tudom. -ráztam a fejem.  Louis felpattant s ki akart viharzani, de elkaptam a kezét s nem engedtem el addig míg szemtől szembe nem álltam vele.-Miért érdekel ennyire? -néztem vele farkasszemet.
-Az...az nem lényeg! -köszörülte meg a torkát, s indulni akart de újra visszatartottam
-És most hova tartasz? -még mindig a kékségeibe néztem, amiben saját szempáromat láttam.-őszintén! -tettem hozzá. Egy nagyot sóhajtott, és száját szólásra nyitotta.
-Megkeresem.
-Miért? Az csak egy nyaklánc. -szemöldökömet össze ráncolva néztem rá.
-De...de Niall-tól kaptad, biztos sok számít neked! -hadarta, de a tekintetemet kerülte. Hazudik- állapítom meg.
-Hazudsz! -amint kimondtam összerezzent.
-Én...öm...én nem hazudok Melody! -újra kerülte a pillantásom.
-Louis! Miért érdekel az a nyaklánc? -hangom kicsit hangosabban szólalt meg a kelleténél, s ez engem is meglepet. Nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni a lakásból, egyenesen a tetőtér felé. Felérve az ölébe vett és kitárta a szárnyait.- Na nem! Ne... -de már késő volt kiugranom a kezei közül mivelhogy már a levegőben voltunk. Már csak akkor eszméltem fel mikor a verandán álltunk. Légzésem szapora volt, de követtem Louist be a házba.
-Várj meg itt! -állított meg a nappaliban, ő pedig tovább ment a kondi terem felé. A frászt! Miután eltűnt az egyik folyosón, utána settenkedtem majd láttam ahogy bemegy a terembe, így oda szaladtam. Mázlimra az ajtó résnyire nyitva volt, így csak lassan tovább nyitottam, épp annyira, hogy lássam a falon lévő tükröt, ami őket tükrözte vissza. Ahogy beszélni kezdett Lou én úgy hegyeztem a fülemet.
-El kell mondanunk neki! -hangja higgadt volt mégis mintha kicsit feszült lett volna.
-Nem. -Niall tömör válasza, kiharcolta magának azt, hogy mindenki rá figyeljen.- Nem akarom, hogy baja essen! -Hogy bajom? Nekem? Mégis hogyan? Ugyan már!
-Niall, ha mi nem mondjuk el neki, akkor máshogy fogja megtudni...- kezeimet a pizsamámul szolgáló nadrág zsebébe csúsztattam, s éreztem benne valamit majd mikor kiemeltem a nyakláncom nézett vissza rám. Hát itt vagy. Akkor mégsem hagytalak el, de ezt nem kell még tudniuk, majd vissza csúsztattam a zsebbe.- Niall, gondolkozz már! Nincs nála a nyaklánc, mi pedig nem lehetünk 0-24-ben mellette! -folytatta magyarázást Zayn. Miért mi van akkor ha nincs nálam a nyaklánc? Már komolyan nem értek semmit...
-Tudom Zayn, de meg kell értenetek, hogy félek! -Hahaha Niall Horan fél, micsoda nagy vallomás volt ez! Videóra kellett volna venni, biztos YouTube rekordot döntene!- Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak. -rázta tehetetlenül a fejét. "Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak." -visszhangzott a fülemben. Mégis mi vagy inkább mik lennének ott? Talán zombik vagy terroristák? Esetleg valamiféle maffia banda tagjai? Tuti, és lehet, hogy ez a Nonita nő terjeszti a drogot nekik! Ah, lebuktak! Lődd le magad Melody...
-Nonita biztos segítene neki! -már megint az a Nonita, de most komolyan mégis miben segítene? -Nem titkolhatod előle örökké! -tárta szét hosszú karjait Harry.
-Nem, és pont! Senki sem mondhat neki semmit! Az én húgom és már én felelek  érte! Szeretném minél tovább távol tartani Shadow Country-tól. -nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe, zsebemben a láncommal. Mind az öt fiú rám kapta a tekintetét és ijedt arccal néztek rám.
-Magyarázatot! Most! -álltam meg előttük, keresztbe tett karokkal.
-Kezdődjön a mese. 

~9. rész~

Félelem és remény.
Ez a két érzelem volt bennem miközben a csónakban összekucorodva ültem, s éreztem ahogy minden perc elteltével egyre erősödik a szél, a csónak pedig ringatózik a fodrozódó vízen, miközben egyre jobban esik. Vihar közeledik...- állapítom meg magamban, miközben fejem az ég felé emelem.
-Vagy már itt is van...-suttogom, s össze rezzenek mikor hangosan megdörren az ég.   Már egy halom SMS-t küldtem Louisnak, és hívtam is de nem vette fel. Félek. Félek mert ha ez a csónak felborul akkor tudom, itt a vég. A lapátokat már próbáltam használni de csak körbe-körbe haladtam velük. Semmire sem mentem. Viszont a remény még él bennem. Reménykedek abban, hogy egyszer csak megszólal a telefonom vagy megjelenik újra Niall és elvisz innen.
Hajam vizesen tapad a hátamra, úgy mint az ázott nadrágom a lábaimra és a felsőm a felsőtestemre. Remegek mert nincs mi meleget adjon, s kezem is fájdalmasan lüktet amiért szorosan fonom magam köré, s nem törődök azzal, hogy vigyáznom kellene rá. Az ég újra ordít egyet én pedig újra összerezzenek. -Hagyd abba. -suttogom. Mintha az ég ellenem játszana újra meg mutassa mekkora hangja is van.- Hagyd abba! -ordítok fel reményvesztetten, és könnyeim útra kelnek arcomon.- Elég! Hagyd abba!- Ordítok mert félek, ordítok mert azt akarom hogy otthon kelljek fel és apa mellettem legyen, ordítok mert nem akarok itt lenni!
Eltelik néhány perc és egy halk hangra leszek figyelmes az eső hangos zajával szemben. Fejem a  hang irányába fordítom.
-Louis. -suttogom elkerekedett szemekkel. Szárnyai ritmusos csapásokkal hozzák őt egyre közelebb, s közelebb hozzám, ő pedig folyamatosan engem néz. Legszívesebben felugranék és örömömben megölelném, de ehelyett inkább ülve maradok és hevesen lélegezve őt nézem. Óvatosan lép rá a csónakra mire az még jobban ringani kezd. Felém nyújtja a kezét de én nem merem felé nyújtani a kezem, félek, hogy ha megmozdulok akkor felborul az így is ingatag csónak. Fejem a két térdem közé hajtom, s becsukott szemekkel próbálom abbahagyni a sírást. Összerezzenek mikor kezeit a combomnál észlelem a másikat pedig a hátamnál. Mikor elemel az ingatag talajtól a csónak megbillen én pedig mint egy ijedt ötéves kisgyerek karolom át Louis nyakát és fúrom az arcomat nedves pólójába. Érzem azt, hogy nem függőlegesen áll már hanem a levegőben van, és a fejemben a vészcsengő őrült hangzavarba kezd, s még a fülem is erőteljesen becseng. Az egyik kezem a fülemre teszem, s próbálom csillapítani az erőteljes csengést. Hallom ahogy Louis beszél de hangja tompa. Szemeimet nem tudom kinyitva tartani hosszabb ideig csupán pár pillanatra, így az egész olyan mintha csak képeket látnék, majd már képek sem jelennek meg...

~Louis Tomlinson~

Félig leragadó szemmel nézem a tévében az egyik főzős csatornát, miközben azon rágódom, hogy mióta kell egy ételbe annyi sót bele tenni, mint az a kissé zakkantnak tűnő nő tett. Nem nagyon izgat a főzés, csupán nincs jobb adó jelen pillanatban, na igen, és még az is közbe játszik, hogy a távirányítót sem találom.
-És most bele rakjuk az apróra darabolt húsnak a felét. -magyarázta majd tovább folytatta, miután bele rakta a húst a fazékba.- Így ni, köszönjük a részvételt drága husi. -ezzel a mondatával, eléri nálam azt, hogy felröhögjek. Ez a nő tényleg nem ép elméjű! Fejemet rázva állok fel, lépek a tévéhez majd nyomom meg a kikapcsoló gombot, ezzel egy időben pedig a ház bejárati ajtója hangosan csapódik be. Sóhajtva megyek az irányába, hogy ki érkezett meg ilyen sebbel-lobbal. Ép, hogy ki lépek a nappali ajtón meg pillantok egy ideges Niallt. Nem tagadom ez a faj itt nagyon gyakori, s nagyon veszedelmes is olykor.
-Utálom, gyűlölöm, utálom, gyűlölöm! -kántálja, s felszalad a lépcsőn -vélhetőleg a szobájába-. Van egy olyan sejtésem, hogy nem épp a szomszéd bácsival van problémája, akit lassan 3 napja nem láttunk... lehet, hogy...mi van ha megh...Jézus!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat haladtam fel a lépcsőn, majd fordultam jobbra s álltam meg a szobája előtt. Kezemmel már kopogtatni akartam, de inkább csak lenyomtam a kilincset s beléptem a szobába. Az ágyán ült és csak nézett ki a fejéből.- Mi tettem, hogy ennyire utál? -néz felém, miközben hajába túr.
-Szerintem van rá oka, hogy haragudjon! -rántok vállat, mire ő csak bosszúsan fújtat.- Most hol van? -leülök mellé és csak nézek ki a velünk szemben lévő ablakon a zuhogó esőbe.
-Egy tó közepén. -mormolja közönyösen. Az hittem rosszul hallok. Mi a fészkes fenét keres ő egy tó közepén?
-Hogy hol van? -hangom két oktávval feljebb ugrik. Idegesen állok fel és nézem a még mindig a földet szuggeráló srácot.
-Egy tó közepén, Isten tudja mi annak a neve! -csap az ágyra. Mentem lehidalok ettől a gyerektől!
-Most te komolyan otthagytad a húgodat egy tó közepén, szakadó esőben?! -hangom magasan csendül fel egy pillanatnyi csendesség után.
-Mi a francért kotnyeleskedik akkor? Nem kell hallgatózni amikor telefonálok és akkor most nem lenne ott! -szinte látom a feje fölött a füstöt miközben fel-le járkál a szobában.
-Kivel beszélgettél?
-Nonita. -Egy szó, bennem pedig megfagyott még a vér is.
-Mit tudott meg? -túrok idegesen tincseim közé és egy mélyről szökő sóhajt engedek ki ajkaim közül.
-Hát még nem érti nagyon. Sőt szinte semmit, csupán annyit, hogy róla volt szó, meg...-mondandóját egy hangos dörgés zavarta meg.
-Figyelj ezt még folytatjuk, és megnyúzlak ha szegény lány tüdőgyulladásban fog apátok után menni, vagy ha belefojtsa  magát abba a rohadt tóba! -nyitom ki az ablakot, majd könnyed mozdulattal szökkenek a párkányára.- Melyikre vitted? -nézek át a vállam fölött.
-Ami körülbelül fél órára van innen. -rántja meg lazán a vállát. Lenyelem azt az akaratomat miszerint fejbe vágom egy közelemben lévő tárgyal,s inkább elrugaszkodok az ablaktól, majd pár pillanat múlva már magasan a házak fölött vagyok.
A ruhám elázott, a hajam a homlokomra tapadt, és elfáradtam a szembe szél miatt de  mikor meghallottam az eső zaja mellett egy ismerős ámbár igen ideges hangot, minden bajom szerte foszlik. Nagy szárcsapásokkal szárnyalok a vadul ringatózó csónak felé, s a benne kuporgó lányhoz.
Nem viszem vissza hozzánk inkább az én saját lakásomba viszem. Ez nem egy ház, aminek van nagy kertje, hanem egy panellakás, ami tágas és nekem pontosan megfelelő. Fél éve vásároltam arra a célra, hogy ha nem akarok a közösben lenni akkor ide eljövök, igaz két emelete van, de nem annyira nagy mint a közös. A vendégszobába teszem le a remegő lányt, majd ráhúzom a takarót. Telefonomat előveszem, s a híváslistában kikeresem a nekem szükséges nevet és már tárcsázom is.
Negyed óra múlva már az ajtóm előtt is áll, és egy csók után elvezetem a még mindig szunyókáló Melody-hoz.

Novella (?) Avagy boldog új évet kívánok!

Figyelem! Ez a bejegyzés teljesen független a történettől!! És az fent van az első blogomon is!

Harry-vel épp a nappaliba tartunk ahol ott vannak a többiek is. Közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, hogy nem megyünk el sehova, csupán itthon leszünk és szűk körünkben ünnepeljük meg az új évet. Az asztalon már a pezsgők türelmetlenül várják, hogy végre felbontsák őket, de még várniuk kell.
Lassan megyünk, s csatlakozunk a nevető társasághoz. Szűk körünkben van Liam, Niall, Louis, Zayn, Eleanor, Danielle, Perrie, Harry és persze én.
A házban csupán néhány gyertya és kis villanyok égnek, amik nem világítanak erősen így félig sötétségben van a helység, mi mégis látjuk egymást és jó a hangulat. A díszítés és a fények amiket mi lányok csináltunk a délelőtt folyamán, nagyon jól mutatnak. A pezsgők mellett vannak a sütemények, kólák, valamint a különböző trombiták, illetve konfetti szórók amit még Louis csempészet a kosárba.
-Srácok esik a hó! -szólalt fel El az ablaknál állva és kifelé nézve. Szinte egy emberként mentünk az ablakhoz és néztük ahogy a hó nagy pelyhekben esik. Liam és Louis valamit súgtak egymásnak majd elindultak az asztal felé. Liam próbálta egyszerre megfogni a pezsgőt illetve a poharakat de kevés sikerrel, ezért segítségére siettem, ahogy a többiek is. Egy kis ügyetlenkedés után már kint az udvaron volt az asztal rajta azokkal amik bent a házban is rajta voltak, csupán a hópelyhek díszítették még jobban. Hiába eset a hó mi nem fáztunk. Harry átölelve a derekamat fúrta arcát a most begöndörített hajamba majd motyogni kezdett.
-Első szilveszterem amit életem szerelmével töltök.  -arcom égni kezdett így inkább lehajtottam a fejem és mosolyogtam akár egy idióta. Megfordultam ölelésében.
-Első szilveszterem amit életem szerelmével töltök és a világ legjobb barátaival. -suttogtam ajkára majd megcsókoltam. A csókunk lágy volt, csupán ajkunk ért össze. Nem kellett más. -Mennyi az idő? -kérdeztem Niall felé fordulva.
-A pontos idő drága Sara... -nézett az órájára majd vissza a szemembe -23:31 -nevetett. Nem tudom mi volt vicces rajta, de aranyos volt látni ahogy nevetve  mutogat a hátam mögé. Hátra néztem s megláttam ahogy Harry épp egy konfetti szóróval célozz rám
-Neee!! -nevetve sikítottam, és szaladtam el előle. Hiába cikáztam jobbra-balra akkor is könnyen célzott egyenesen rám. Összegörnyedtem a nevetéstől és próbáltam minél több konfetti darabot kiszedni a hajamból. Ahogy felegyenesedtem, megfordultam és rálátást nyertem arra ahogy Harry hasát fogva, összehúzott szemekkel nevet. Aranyos látvány volt, de a bosszú nem maradhat annyiban! A földön heverő konfettit össze kapartam a kezemmel egy kis kupacba, majd a markomba vettem és a hátam mögé rejtettem. Lassú léptekkel mentem a -még mindig nevető- barátom felé. Karjaimat nyakába tettem és megvártam még kicsit csillapodik a nevetése.- Tudod Harry, érzek irántad valamit. -mosolyogtam rá édesen, s fejemet kissé oldalra döntöttem. Kezeit megéreztem a csípőmön, és ajkait nagy mosolyra húzta.
-Szerelmet? -húzogatta a szemöldökét. Ráharaptam az alsó ajkamra, a kezemet lassan kezdtem felvezetni a tarkóján át a fejére.
-Bosszút! -suttogtam az ajkaira , majd fejére dobtam a konfektit. Eltávolodtam tőle és megcsodáltam a most több színben pompázó frizuráját.
-Na megállj! -rázta meg a haját, én pedig eszeveszetten szaladtam Danielle felé.
-Ments meg!! -bújtam a háta mögé és lestem ahogy Harry egyre közelebb ér.
-Gyerekek! -nevetett.- Állj Styles mert pezsgő van nálam és nem félek használni! -mutatta felé a pezsgőt.
-De... -mondandóját könnyen félbeszakította Dani.
-Nincs semmi de! Menj és inkább segíts a srácoknak kihordani a pokrócokat! -utasította, ő pedig mint egy engedelmes eb, teljesítette.- Te meg menj nézd meg hol van már Eleanor a muffinokkal, nekem még találnom kell egy hosszabbítót. -lökdösött a ház felé.A konyhába érve megpillantottam a keresett személyt, aki éppen a tejszínhabbal ügyeskedett.
-Tudok segíteni? -álltam mellé.
-Tudsz normálisan tejszínhabot nyomni a muffinokra? -nyújtotta felém a flakont.
-Próba cseresznye. -nevettem. Lassan kezdtem nyomni a tejszínhabot a muffin tetejére, ami aztán -csodák csodájára- jól sikerült.
-Szép! Akkor ezt még ismételd meg 24-szer és kész is lesz. -tapsikolt. Újra elkezdtem csinálni a muffin sapikat -így neveztük el- míg végül el nem fogytak.- 5 perc alatt kész lett! -tette le a tálcára az utolsó darab muffint. Majd indulni készült.
-Várj! -álltam elé.
-Mi az? -mosolygott rám.
-Nyisd ki a szád. -emeltem a feje szintjébe a tejszínhabot. Szó nélkül tátotta ki a száját, én pedig telenyomtam neki tejszínhabbal. Nevetve néztem ahogy még mindig nyitott szájjal -ami mellesleg még mindig tele volt- teszi le a tálcát. Végül sikerült eltüntetnie a habot majd kivette a kezemből a flakont és utasított, hogy nyissam ki a szám, végül ő is telenyomta tejszínhabbal. Kivettem a kezéből a flakont és nyomtam újból a szájába, így mind a kettőnknek tele volt a szája, mikor kicsapódott az ajtó és Zayn sétált be rajta.
-Úúúhh, van még? -csillant fel a szeme. Felé tartottam a flakont mire ő kikapta a kezemből és telítette a száját. -Amúgy mennünk kéne mert 10 perc múlva éjfél. -mondta miután lenyeltük a habot. Gyorsan kaptam fel a tálcát és mentem szinte futólépésben a többiekhez. Nem akarok lemaradni a pezsgőbontásról... Letettem a tálcát az asztalra és szememmel végigfutottam a kertet körbeölelő fényeket, és a kis hótakarót, ami percről percre nőt. Kissé megugrottam mikor a csípőmre két kéz simult, a vállamra pedig egy fürtös fej telepedett.
-Annyira szép. -suttogtam, mert tudtam, hogy meghallja.
-Valóban szép. Remélem a következő év utolsó perceit is veled tölthetem majd. -hintett csókot a nyakamra.
-Ha rajtam múlik akár el elkövetkezendő 40 év utolsó perceit is együtt tölthetjük.  -fordítottam felé a fejem, de csak a hajkoronáját láttam.- Még mindig van konfetti a hajadban. -kuncogtam.
-Neked is. -éreztem ahogy piszkálni kezdi a hajam majd kezét elém emelte, tenyerében pedig jó pár konfetti darab volt.
-Srácok gyertek mindjárt éjfél! -kiabált Louis.
-Ilyen hamar? -lépkedtem sebesen feléjük Harryvel az oldalamon. Perrie a kezembe nyomott egy konfetti kilövőt és egy poharat, majd Zayn mellé állt. Liam a tűzijáték mellett guggolt, amit fogalmam sincs honnan szedtek...
-10, 9, 8, 7...-kezdtünk el hangosan visszaszámlálni majd lassan a pezsgők is kézbe kerültek- 4, 3... -Harry maga felé rántott és ajkait az enyémekre tapasztotta, s nyelvét gyengéden fúrta a számba, én pedig boldogan csókoltam vissza. -2,1!!! Boldog új évet!! -hallatszott körülöttünk a kiáltások és a pezsgő pukkanások, valamint a poharak koccanása.
-Boldog új évet! -döntötte homlokát az enyémnek.
-Boldog új évet! -suttogtam, és kilőttem a konfetti szóró tartalmát. A tekintettem az égre emeltem ahol a tűzijátékok tömkelege játszott szemkápráztató játékot. Hát így történt, hogy Harry-t egy éven át csókoltam.Valóban boldog lesz az új év.

~8. Rész~

 Sziasztok! Úgy döntöttem hozom a részeket, de őszintén szólva fogalmam sincs milyen időközönként. Nem hiszem, hogy kis beszámolót kellene tartanom, szóval aki azt akarja az ír ask-on. 

Előre is Boldog új évet kívánok nektek, és utólag is remélem hogy jól telt a Karácsonyotok!

Köszönöm a fejlécet Feu Ninon Foilot-nak! Szerintem nagyon szép.

 Remélem tetszeni fog a rész. 

Jó olvasást!

Óvatosan léptem ki a ház takarásából, s mikor megtettem egy lépést egy ág tört el a talpam alatt. Niall felém kaptam a tekintetét. Szemöldökét összeráncolva nézett rám, miközben én tovább lépdeltem felé.
-Kivel beszéltél? -mondtam kicsit hangosabban, hogy az esőtől hallja. Szememmel hunyorogtam mert az eső a arcomba csapott.
-Nincs közöd hozzá Melody! -állt fel és egyik kezével hátratúrta a homlokára tapadt ázott tincseit. Felhorkantottam, még hogy nincs hozzá közöm?! Hisz rólam beszélt! Meg akartam szólalni de ő újra megszólalt.- Amúgy is, mit keresel te idekint?
-Ugyan azt amit te! És igenis van hozzá közöm, Niall! Ne tagadd, tudom, hogy rólam volt szó! -álltam meg előtte pár méterre.
-Nem rólad volt szó! Mégis honnan veszed? -nevetett fel erőltetetten.
-Akkor mégis kiről? Hmm? Adj rá ésszerű választ! -tártam ki a karjaim, s szemeibe néztem.
-Nem mindegy az neked?! Nem vagy az anyám, hogy mindenről tudnod kéne! -Niall ijedten kapta rám a tekintetét mikor utolsó mondta kicsúszott a száján. A levegőm bennrekedt, szemeimben összegyűltek a könnyek, de csak becsuktam a szemem és reszelősen engedtem ki egy nagy sóhajt.  Torkomban gombóc nőt, én pedig harcoltam a sírás ellen. Nem. Sírhatok. -mondogattam magamban.
-Elegem van a hazugságokból! -suttogtam, s ráemeltem könnyes tekintettem.- Mindig csak hazudsz! Elég a hazugságokból! -kiabáltam. Kiabáltam mert nem bírtam tovább, fájt az, hogy felhozta anyát, fájt az, hogy rezzenéstelenül hazudik a szememben, fájt az, hogy ott kellett lennem.
-Melody, ne gyerekeskedj! -lépet egyet felém de én kettőt hátráltam. Megrázta a fejét ismét hátratúrta az ázott tincseit.- Nem hazudtam! Tényleg nem rólad volt szó! -ismét hazudott, tudom.
-Hazug vagy Niall. -köptem felé a szavakat, hátráltam majd hátat fordítottam és futni kezdtem. Futottam azért, hogy ne kelljen vele szembe állnom, hogy ne hazudjon tovább a szemembe, hogy ne lássam őt. Az eső még jobban esni kezdett így csak homályosan láttam mindent az "esőfüggöny" miatt. A telefonomat  a kezemben fogtak, hogy el ne hagyjam, miközben lábaimat fürgén szedtem. Szememből folytak a könnyek de azok egybefolytak az esővel. Lélegzetvételeim szaporák és rendezetlenek voltak, de nem érdekelt. A fülemet az eső zaján kívül más zajok is megcsapták, mégpedig  szárnycsapások. Egy másodpercre néztem hátra, s azon nyomban megpillantottam Niall-t ahogy az égen szállva közeledik felém. A lábaimat még jobban rakosgattam egymás elé de egyre közelebbről jött a zaj, s már a hangja is társult hozzá.
-Állj meg! Állj már meg Melody! -nem is figyelve a hangjára tovább futottam. Újra hátra néztem, s rájöttem: alig 2 méterre van tőlem. Jobb lábam megcsúszott az esős járdán így kicsit megtántorodtam de mikor egy kéz érintettem meg a vállam, újra futásnak eredtem. Nem akartam mást csak azt, hogy hagyjon békén.
-Menj el! Hagyj békén! -kiabáltam, de akkor két kéz nyúlt a hónom alá és a talpaim nem érintették a földet. Felemelt.- Úristen! Tegyél le! -bepánikoltam mikor több mint két méter magasan szálltunk.- Niall tegyél le! Hallod? Félek! -kezdtem el újra sírni, hiszen nem szeretem így a magasságot. Régen voltunk már így fenn, hogy ő megfogott és felemelt, majd néhány centire a föld fölött szálltunk, mivel tudta azt, hogy félek a magasban. Az nem zavar ha lenézek valahonnan, vagy repülőn ülök, csupán az zavar ha így repkedünk... Félelmetes.
-Nyugi foglak! -jót kuncogott az én félelmemen, de inkább elengedtem a fülem mellett megszólalását.
-Félek. -suttogtam. Éreztem ahogy remeg a testem, s ez még jobban megijesztett. A csuklóm lüktetett és az adrenalin szintem ütötte a richter  skálát...
Fel sem fogtam mennyi ideig voltunk a magasban csupán arra lettem figyelmes, hogy a lábaim alatt talaj van. Lenéztem és láttam hogy egy csónakban álltunk. Szuper...jobb helyre nem is tehetett volna le... Komolyan ő is tudja, hogy nem tudok úszni, erre pedig ide hozz egy tó közepére... Azt akarja, hogy minél hamarabb feldobjam a talpam?
-Na akkor beszélgessünk. -ült le nyugodtan, s szárnyával pedig a víz felszínét súrolta. Az állam leeset, ez most komoly?!
-Komolyan, Niall?! -rivalltam rá, és léptem egyet felé, de akkor a csónak billegni kezdett. Na jó, inkább nem mozdulok...
-Miért is ne? -tárta szét a karjait, s azzal együtt tárta szét a szárnyait is. Megráztam a fejem, kezemmel pedig hátra túrtam az eső áztatta tincseim.- Így legalább nem  tudsz elszaladni. -rántott vállat.
-Te nem vagy normális! -rivalltam rá.
-Na jó, inkább hagyjuk  ezt a témát! -dörzsölte meg az arcát.
-Jó, akkor mond el, hogy kivel beszéltél és miért voltam én a téma? -mellkasom előtt összefontam a karjaim, s próbáltam nem arra gondolni, hogy ha megmozdulok akkor a csónak himbálózni kezd.
-Már mondtam! Nem rólad volt szó!
-Niall, nem vagyok gyerek, se hülye, se pedig süket! -idegességemben inkább hátat fordítottam neki.
-Pedig nagyon gyerekesen viselkedsz. -nem mondta fen hangon, nem mondta idegesen, mindinkább mondta nemtörődöm módon.  Ezután nem beszéltünk, én nem fordultam meg, ő pedig nem szólt semmit, egyedül az eső hangját lehetett hallani, ami még mindig megállás nélkül kitartóan szakadt.
Bambulásomból a csónak billegése szakított ki. Ijedtemben megfordultam, hiszen tudtam, hogy Niall csinált valamit. Miután 180 fokos fordulatot vettem nagy meglepetés fogadott: Niall elment.Pánikba estem. Hogy képzeli azt, hogy itt hagy egy rohadt tó közepén?! Még úszni se tudok! Niall Horan te idióta!

Sajnos így alakultak a dolgok...

Sziasztok!

Nos sajnálom, hogy ez a bejegyzés nem rész, de sajnos így alakultak a dolgok :(

Nagyon rossz most az egész helyzetem így úgy döntöttem hogy szüneteltetettem egy kicsit az írást.

Édesapámat  sajnos a múlt éjjel elveszettem így most gondolkoztam, hogy bírnám-e írni a részeket, és arra jutottam, hogy bizonytalan időre de a blog bezárja a kapuit.

Tényleg annyira sajnálom, hogy gyenge vagyok és nem vagyok képes írni a részeket, és kérlek titeket, hogy ne haragudjatok rám! Szörnyű nekem ez az időszak és most úgy érzem, hogy minden hitem szertefoszlik.

Mindig mikor haza jöttem a kórházból próbáltam legalább minimum egy sort megírni de sosem tudtam mivel minden össze vissza kavargott a fejemben. 

Ígérem, hogy minél gyorsabban megpróbálom magam összeszedni és folytatni a blogot. Egy viszont biztos! A blog nem fog bezárni!! 

Nos ennyit akartam, és még egyszer bocsánat!

Puszi Cappy xx <3

~7. Rész~

Hello! Újra itt volnék, egy újabb résszel. Azért hoztam most, vasárnap este, mivel hétfőn csak esti órákban tudnám feltenni, így inkább olvassátok előre, minthogy kihagyjam :) Nem is szaporítom tovább a szavakat! 

Jó olvasást!

Hosszú órákon át beszélgettem Liam-el minden apró kis dologról. Volt aminek nem volt értelme sem, de mégis jó volt beszélni róla. Egyfajta kikapcsolódás volt mint Liam-nek, mint nekem. Nevettünk, sírtunk és átéreztük egymás helyzetét. 

-Képzeld mikor volt kutyám és jött volna be a postás az udvarra úgy szaladt ki mintha puskából lőtték volna ki! Nagyon vicces látvány volt. -jóízűen nevettünk a kis emlékfoszlányán. Még mindig az edző teremben ültünk, de már nem a fekve-nyomó padon, hanem egy-egy nagy gumilabdán-mentségemre legyen, hogy nem tudom a nevét ezért nekem a neve nagy gumilabda. -egymással szemben, s olykor-olykor egymásba kapaszkodva, mikor hátra billent a labda.- Neked volt kutyád? -kérdezett rá hirtelen. Emlékszem mennyit nyavalyogtunk anyának és apának, hogy legyen egy háziállatunk, de ők sosem puhultak meg és mindig annyival lezárták a témát, hogy ők nem akarnak mindenhol kutyaszőr látni, valamint nem akarnak kutyagumit szedni a kertben.

-Nem, nekünk nem volt kutyánk. Nem engedték meg a szüleink, vagyis inkább anya ellenezte leginkább. -tekintettem lesütöttem, és elképzeltem milyen arcot vágott anya, mikor a kutyaszőrt elgondolta a kanapén, vagy a frissen tisztított padlószőnyegen.

-Miért fogod mindig a láncod, mikor szóba kerülnek a szüleid? -kérdezte meg óvatosan. Hogy? Ohh...hát észre se vettem, hogy a nyakláncomat markolásztam... Elengedtem a kis madarat s két ujjam közé csípve magam elé emeltem ameddig a lánc engedte.

-Én...csak...nem tudom...-ráztam lemondóan a fejem miközben tekintettem visszavezettem Liam-re.

-Tőlük kaptad? -bökött a nyakláncra mikor csak bólintottam. Miért bólintottam ha nem is tőlük kaptam?- Akkor már világos. Egyszerűen csak az a kis medál emlékeztet rájuk téged. Igazam van? -biccentette oldalra a fejét, mosolyogva. Oh ha tudnád, hogy semmi közük ők ehhez a medálhoz... 

-Igen. -ismételten bólintottam. Úgy Melody hazudj csak még jobban a szemébe...-szidtam magam gondolatban.

-Megnézhetem? -puhatolózva kérdezte félve attól, hogy netán megbánt eme tettével. Kicsit gondolkoztam, végül szó nélkül nyúltam a kis kapocshoz és emeltem ki a nyakamból a láncot. Liam tenyerébe helyeztem ő pedig óvatosan, mintha csak vékony porcelánból lenne, két ujja között megfogva a kis madarat szemügyre vette.- Gyönyörű. -mosolygott rám. Figyeltem ahogy feláll a labdáról és megfogja a lánc két végét, majd a hátam mögé lépdelve  átemeli a fejem felett, s újra nyakamba helyezi az ékszert.- Mennyi lehet az idő? -állt meg mellettem. Zsebemből előhalásztam a mobilom, s feloldva azt, mutattam felé, hogy választ kapjon a kérdésre.- Azt hiszem ideje lenne menni, mert már 6 óra is elmúlt.  -vakarta meg a tarkóját. Ahogy felnéztem rá, az egyensúlyom a labdán köddé vált, így ha ő nem nyúl a karom után, s nem ránt vissza, akkor közelebbi viszonyom alakult volna ki a padlóval...
-Köszönöm! -mosolyogtam rá, s feltápászkodtam a labdáról.
Liam a szobája felé vette az irányt, én viszont a bejárati ajtóhoz mentem. Miután lábaimra felhúztam a csizmám halkan nyitottam ki az ajtót, s csuktam be magam után. Az eső már elállt viszont a föld, s az aszfalt még mindig vizes volt, valamint itt-ott kisebb-nagyobb tócsák is voltak. Az égen még mindig megtalálható volt fekete felhő, amely bármely pillanatban újabb csapadékot engedhetett volna ki magából. A karomat össze fontam a mellkasomnál ahogy a ház előtt megálltam, s vizslattam az utcát. Itt minden olyan más volt. Itt még eső után is nyüzsögtek az emberek, s kerülgetik a tócsákat. Otthon akik jöttek felém, azok mosolyogva köszöntek, s némelyiküket még ismertem is. Itt nem. Itt az emberek jönnek-mennek s úgy tesznek mintha nem is állnék én ott. Nem küldenek egymás felé mosolyt, csak dulakodva -ha esetleg lassabban halad az előttük lévő- mennek tovább. Vissza megyek a ház verandájára, s a nadrágzsebemben lévő egyetlen zsebkendővel, próbálom meg a legalsó lépcsőfokot megtörölni annyira, hogy le tudjak ülni rá. Miután a zsebkendő teljesen vizes lett, s már nem vettem hasznát letettem kicsit távolabb magamtól, és leültem a lépcsőfokra, ami nem teljesen volt száraz, de mégis szárazabb volt mint a maradék 3 fok. Az agyam még mindig Liam-en pörgött, újra és újra lejátszódott az a jelenet szemeim előtt, mikor egy könnycsepp száguldott végig az arcán,  akkor amikor azt meséltem mennyire hiányzott neki a családja, az első turnéjuk alkalmával. Ott s akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon Niall is hiányolt-e minket akkor... Nagyot sóhajtva húztam elő a nadrágom egyik zsebéből a telefonomat, és a névjegyzékből előkeresve Dan nevét, tárcsáztam.
Csörög, csörög és...
-Mel hol a francba vagy?! -Dan mérges hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.
-Neked is szia!-mondom szarkasztikusan, jelezve, hogy még csak nem is köszönt.- Amúgy Londonban. -húztam el a számat pedig tudtam, hogy nem lássa.
-Mit keresel te ott? - hangjából tisztán érződött az értetlenség, és a kíváncsiság.- Amúgy hallottam apukádról, részvétem. -hangja komolyabb lett,s nekem pedig elszorult a torkom.
-Köszönöm... -suttogtam, s mély levegőt vettem és fújtam ki.
-Hogy vagy? Mármint ahhoz képest ami történt?
-Szarul... -válaszoltam tömören.- Annyira rossz itt lenni, vagyis nem lenne nagyon szörnyű ha itt lenne velem ő is. -hangom remegett még akkor is ha nem akartam, s szemeimet ellepték a könnyek.
-Elhiszem. Miért mentél el? -Dan valóban sokat kérdezősködik de most megértem, vagyis valamilyen szinten.
-Nem önszántamból jöttem. Te is tudod, hogy szerettem Mullingar-ban lakni. -sóhajtottam, miközben feltápászkodtam a lépcsőről és elindultam a ház oldala mentén. Hogy miért? Nem tudom, de valamiért csalogatott az egyik ablak... S ahogy egyre közelebb értem hozzá annál halkabban is beszéltem, mivel más hangokat is hallottam bentről.- Figyelj Dan, majd később vissza hívlak, most...most dolgom van. -mentem kicsit távolabb, hogy ne hallja a bent lévő személy a hangom.
-Rendben, várom majd a hívásod! Szia csajszi. -ezzel meg is szakította a vonalat. Ahogy vissza helyeztem a telefonomat a zsebembe, bőrömre hideg cseppek érkeztek; esett. Egyre, jobban, és nagyobb esőcseppekben. Kíváncsiságom hajthatatlan volt, így legörnyedve mentem az ablak alá és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog...
-...még nem tud róla...majd egyszer elmondom...várj nem hallak jól, mindjárt kimegyek. -ezzel hallottam ahogy az ajtó csukódik. A ház sarkához szaladtam, s neki simulva  hegyeztem a fülem. Kivel beszélhet Niall? És ami fontosabb, kiről beszél? Kiről van szó? -Na most mond. -hallottam meg újra Niall hangját...- Mondom, hogy majd elmondom neki! -hangját kicsit felemelve fújtatott. Óvatosan dugtam ki a fejem a ház takarásából, így láttam ahogy a hajába túr és ráhajol a korlátra. Még szerencse, hogy az ellenkező irányba néz...- Azt se tudja, hogy létezik...-nevet fel, s hajába túr, újra.- Igen még hordja...mert ma láttam rajta! -rázza hitetlenül a fejét.- Igen, szerencsére... Arról sem tud semmit. -újra felnevet, s közben pedig rázza a fejét. Miről beszél? - Nem sejti, hogy vannak mások is, rajtunk kívül. -ijedtem húzom vissza a fejem mikor fejét felém kezdi fordítani.- Oh Nonita! Te nem tudod, hogy mennyire nehéz vele. -hallom a hangán a gondterheltséget. Ki az a Ninita? Vagyis..öm.. Nonite... nem, Nonita! Ez az! Jesszus micsoda név ez?- Önfejű, makacs, és haragtartó...- Kétség kívül rólam beszél... Tudatosult bennem.- Jó, jó menj csak...Persze majd elmegyünk...nélküle...oké, oké akkor vele. De csak miután elmondtam... Mit tudom én! -nevetett fel újra.- Majd ha nem akarja minden egyes percem leszedni a fejem...-újra kidugom a fejem s látom ahogy egyenesen áll s a távolba mered- Még szép, hogy hiányzik...igen neki talán jobban... köszönöm...Szia. -ezzel zsebre tette a telefont, s levágta magát a vizes lépcsőre, ahol az előbb én ültem. Észre sem vettem, hogy mennyire szakad újra az eső, és azt, hogy fázok, de ez most mellékes... Mit titkol? Mit mond majd el később? Ki az akivel beszélt? Hova akarnak menni? Ennyi kérdés és nem tudom egyikre sem a választ. Hát itt az alkalom kideríteni Melody. Most, vagy talán soha...

~6. rész~

London hihetetlenül szép, a forgalom nagy, az emberek mintha az életüket mentenék rohangálnak. Tipikus nagyváros. Az eső csöppet sem zavar, nem érdekel ha bőrig ázok sem. Nem sietek csak nyugisan kocogok. Sokan fekete esernyőt tartanak a fejük fölé, míg mások egy újsággal is megelégszenek. Hirtelen megálltam mikor egy kislány, aki apukája ölében van, elejti a maciját. A kislány nem szól semmit csak nézi a macit. Felveszem a kis macit és elindulok a férfi és a gyerek után.
-Elnézést uram! -szólítottam meg mire a férfi megáll és felém fordul. Kinézete alapján 30 évesnek titulálom. -A kislánya elejtette a maci. Tessék. -nyújtottam át neki a plüsst. A férfi csak nézett majd elvette.
-Köszönöm! -mondta, és már el is indultak. A kislány integetni kezd, én pedig vissza intek. Nagyon aranyos. Hirtelen az eső jobban el kezd esni, nem megyek tovább hanem megfordulok és azon az úton ahol jöttem eddig, megyek vissza.
Mikor belépek a házba leveszem a cipőm és felakasztom a kabátom. A hajamból csöpög a víz és kezemen végig fut a libabőr. Lassan lépdelek fel a szobámig. Mit fogok én egész nap csinálni ha az idő nem fog változni? -fut át a gondolat az agyamon. Nézek majd filmeket, hátha vannak valami jó filmjeik. Bár most nem horrora vágyom. Valami mese film, vagy krimi, esetleg valami akció film. A gondolataim közepette választom ki a száraz ruhákat. Egy szürke ülepes nadrágot veszek fel, és egy fekete felsőt. Nyakláncomat feltettem, és végig simítottam a madárkán, a medálon. Ezt a kis madárkát még Niall vette nekem  a 14. születésnapomra.

Bármennyire is utálom, akkor sem vagyok képes megválni eme kis ékszertől.  Lerobogtam a lépcsőn és levetődtem a tv mellett elhelyezkedő kis szekrény elé majd elhúzva az ajtaját szemügyre vettem a választékot. Szinte minden film horror volt, esetleg valami rémisztő. Az egyik dvd-n pedig öt ismerős arc. This is us, volt rá írva. Megráztam a fejem és vissza tettem a helyére. Kivettem egy újabb lemezt és...bingó! Sikeresen megtaláltam talán az egyetlen mesét, Shrek. Felálltam és behelyeztem a lejátszóba majd elindítottam. Elfeküdtem a kanapén és minden figyelmemet a zöld ogrénak szenteltem.

Már a vége felé tartott a mese, mikor az eső jobban elkezdett esni. Addig nem is tartottam lényegesnek míg nem dió nagyságú jég nem kezdett esni. Az ablak üvegen hangosan kopogott, majd a hátsó kert felől hangos üvegtörés hallatszott. Felpattantam a kanapéról, lábaimat becsúsztattam a papucsomba és a hang irányába mentem. A szám is tátva maradt mikor megpillantottam a szilánkokat a padlón és még a beeső jeget is. Felsikítottam mikor még jobban esni kezdett így elérve a lábamat. Hátrálni kezdtem de a nagy jégdarabok akkor is elértek, és erős csapásuktól lábaim fájni kezdtek. Gyorsabban kezdtem hátrálni de így csak a hatalmas könyves polcnak mentem neki, ami megingott az erős ütéstől és felém kezdett dőlni.
-Melody! Melody! -halottam meg apa hangját, és mikor a hang irányába néztem megláttam őt ahogy sebekkel a testén, véres, s szakadt ruhákban siet felém. A polcokról minden könyv rám borult, s aztán a fa szerkezet is dőlni kezdett... -Melody!!

Levegőt kapkodva nyitottam ki a szemem, így megpillantottam a felettem álló Louist és a többieket. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt. Bal kezem a nyakláncomat markolta, míg a jobb a hasamon pihent. Még mindig a kanapén voltam, és a Shrek már véget ért, az ablakot verte az eső és a jég. Álmodtam, vagy nem? Riadtan pillantottam Louisra aki már a kanapé mellett térdepelt.
-Mi történt? -ültem fel és nyakláncomat elrejtettem a pulcsim alatt, nem mellesleg Niall ahogy látom észrevette.
-Mikor haza jöttünk kintre hallani lehet ahogy sikítottál, nem tudtuk elképzelni mi történt így siettünk be, mikor megláttuk, hogy itt fekszel és gondolom rosszat álmodol. Már vagy 5 perce ébresztgettünk. -mesélte el tömören én pedig lehajtott fejjel hallgattam.
-Mit álmodtál? -ült le mellém Liam és megsimította a hajam. Hihetetlenül jól eset az érintése. Talán azért mert tudtam nem akar semmi rosszat. Megráztam a fejem, nem akartam elmondani, nem, úgy éreztem nem ment volna. -Ha nem hát, nem. -sóhajtott.- De ha szeretnéd elmondani akkor nyugodtan keress meg. -mosolygott rám, majd térdeire támaszkodva felállt és elsétált, úgy ahogy a többi fiú is, kivéve Louis. Ő még mindig a kanapé mellett térdelt és engem kémlelt. Lesütött tekintettem álltam fel, s mentem a konyha felé. A konyhapulton lévő üvegpoharat a kezembe vettem s hideg vizet engedtem bele, azután pedig nagy kortyokban ittam meg. A poharat vissza tettem a helyére és elhagytam a helységet. Mivel a nappaliban Louis és Niall tévét nézett így én inkább a konditerem felé vettem az irányt.
 Ahogy beléptem az ajtón azon nyomban guggoltam is le, majd hallottam ahogy az előbb felém száguldó telefon egy hangos csattanás után már csak darabokban hull le a padlóra. A vérnyomásom az egekbe szökött én eddig elkerekedett szemekkel figyeltem a darabkákat. Majd még mindig guggolva néztem az ellekező irányba így megpillantva a roncs tulajdonosát. Nagy szemekkel nézett rám, majd a telefon maradványokra, s aztán újra rám, ugyan ezt elismételte még többször. Kissé kellemetlen volt a helyzet így vettem egy maréknyi bátorságot és próbáltam értelmes mondatott kinyögni, de ő megelőzött.
-Sajnálom! Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak...
-Semmi baj! Jól vagyok, bár azt hiszem az nem mondhatja el magáról! -mutattam a telefon maradványaira.
-Majd veszek újat. -legyintett és fújtatva a hajába túrt. Bármennyire nem akartam vele törődni, hiszen megvan a magam problémája, mégis az agyam kerekei pörögni kezdtek akörül, hogy miért tette azt amit tett. Egy ember nem vág csak úgy egy telefont a falhoz! Még akkor sem ha közben nincs senki más egy helységben vele! Főleg ha az egy világsztár, azoknak úgysincs sosem semmi problémájuk, nem úgy mint az átlag embereknek...
-Baj van? -szaladt ki az ajkaim közül, amit abban a minutumban megbántam.
-Baj az mindig van. Most inkább csak csalódás van. -mosolyodott el  keserűen, de nem rám nézett, hanem a maga előtt lévő két, 5-5 kilós súlyzókat. Lábaim akaratom ellenére indultak meg felé majd leülve mellé a fekve-nyomó padra, néztem őt. Haja izzadtan tapadt homlokához, arcát borosták fedték, szemei csukva voltak és nagy levegőket vett miközben ajkait szorosan zárta össze. Elgondolkoztam vajon itt kellene nekem lenni? De hiszen nem is ismerem! Ki tudj lehet, hogy bedühödik és nekem jön...vagy valami más... Jaj! Ugyan Melody már megint szárnyal a fantáziád!  Picit megráztam a fejem, s újra rá néztem, majd megszólaltam.
-Elmondod miféle csalódás? -huh ez aztán szép volt! Majd pont egy olyan embernek fogja kiönteni a lelkét akit alig pár napja ismert csak meg, és előtte azt sem tudta, hogy léte...
-Szerelmi csalódás. -szólalt fel, ezzel megszakítva elmélkedésem.
-Szakított veled az akit szerettél, és te sosem gondoltad, hogy egyszer szakítani fog veled? -mosolyodtam el kesernyésen.
-Honnan tudod? -meresztette rám nagy csokoládé barna szemeit.
-Hidd el velem is eljátszották már ezt... De már megedződtem akár az acél a tűzben! -nevettem fel cseppnyi  jókedv nélkül.
-Oh... -ennyi volt csupán a válasza. Fogalmam sincs miért, de én szerettem volna ha elmondja nekem azt ami nyomja a szívét. Apa régen mindig kiszedte belőlem ha épp szakítottam, mert azt mondta akkor könnyebb lesz a szívem. Valamelyest igaza volt.
-Ki volt az? -szólaltam fel egy kis csend után.
-Komolyan nem tudod kivel voltam együtt? -emeli rám újra szemeit, s szemöldökeit a magasba húzza.
-Komolyan nem tudom. -ráztam a fejem. Látva az értetlen tekintetét tovább folytattam. -Egyáltalán nem követtem nyomon az életeteket, nem tudom ki kivel jár, ki miben jártas, ki mit szeret, kinek van háziállata, egyáltalán nem tudok semmit, csak a neveteket, Louis... -mosolyogtam rá.
-Liam vagyok! -nevetett fel, s én is vele nevettem.
-Csak vicceltem, -nevettem s belebokszoltam játékosan a vállába - de tényleg érdekel mi történt, az imént. -váltottam komolyra.
-Hát izé...Hú,, hol kezdjem...-vakarta meg a tarkóját miközben szemeit lehunyta.
-Az elején. -nevettem fel egy kicsit.
-Oké. Na szóval. Volt egy barátnőm az x-faktor előtt, de csak ez a barát-barát, fajta, tudod...-bólintottam és tovább hallgattam beszámolóját, akár egy figyelmes diák az órán, a tanárára.- Az x-faktor után megszakítottunk minden kapcsolatot egymással, mivel már nem volt úgy időnk. Aztán miután elkezdődött az első turné újra beszélgetni kezdtünk. Akkor én egy másik lánnyal jártam, Danielle-l. Vele sokáig együtt is voltam, de szakítottunk. Abba inkább nem megyek bele, hogy miért... -bólintottam, hisz egem most az igazi ok érdekelt, és nem a volt kapcsolata. Ha el akarja egyszer mondani akkor majd elmondja. - Mikor már túl léptem Dani-n, Sophia...
-Várj! Ő ki? -vágtam közbe, mivel elképzelésem se volt, hogy ki is az a Sophia.
-Ő, a barát-barát...-bólintottam így tudtára adva, hogy újra képben vagyok.- Na szóval, Sophia és én úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, és ha nem megy akkor majd szétválunk és leszünk újra csak barátok. Elég sokáig együtt voltunk, több mint 5 hónapig, és én úgy éreztem, hogy minden oké köztünk. Most pedig felhívott és közölte, hogy szakítani akar, mert ő szégyenli bevallani de a hátam mögött kavart valami Jeremy nevű hapsival. -ezt halva a szám, szó szerint tátva maradt. - Próbáltam rávenni, hogy maradjon velem de csak azt mondta, hogy hagyjam őt békén és soha többet ne keressem fel, valamint, hogy a cuccaiért majd Jeremy fog eljönni, mert ő nem ér rá, és letette. Bennem felment a pumpa és a falhoz vágtam a telefonom. De ha tudtam volna, hogy jössz akkor nem tettem volna meg! Tényleg! -nézett rám. Szemei csillogtak, és hiába próbálta leplezni igenis láttam a szeme sarkában megbúvó könnycseppet.