2015. március 26., csütörtök

~13. rész~

 Sziasztok! Nem túl nagy örömmel jövök most, sajnos. Eléggé megrázott engem (is) Zayn kilépése, így eléggé kínlódósan sikerült befejeznem. Egyáltalán nem vagyok valami rózsásan, de már nem akartam többet késni.
Bocsánat a késésért!
Jó olvasást!




Idegesen meredtem az előttem álló személyre. Mióta hallgatózhatott?
-Mit keresel itt? Miért hallgatózol?
-Csak utánad jöttem, és bocsáss, meg de nem tudom becsukni a füleim... -forgatta meg szemeit
-Nem kell utánam jönnie egy pénz-fukar, hallgatózós, szemtelen embernek sem. -tettem karba a kezem és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a sírás nyomait.
-Nekem is hiányzik. -sóhajtott fel gondterhelten.-Tudom, hogy mennyire nehéz most neked, hidd el nekem is az, sőt mindenkinek. Itt őt nagyra tartották. Mindenkit megrázott az ami történt.
-Te nem tudod, hogy én mit érzek! Semmit nem tudsz! -ráztam a fejem, s könnyeim ellen harcoltam.- Semmit, Niall! Nem tudod milyen pocsék nekem itt lenni! Te le tudsz itt ülni beszélgetni valakivel, és kiönteni a szíved, de én?! Én nem, én itt nem ismerek senkit! Sőt, még Londonban sem! A francba már! -a sírás kitört belőlem, én pedig a térdeimre rogytam. Egyszerűen túl sok volt. Feszült voltam, éreztem ahogy minden idegszálam megfeszül. -Vigyél haza! Kérlek. Vigyél haza Mullingar-be! -néztem magam elé, s motyogtam. Niall nem szólt semmit csak felhúzott a földről, karjaiba kapott és egy ajtóhoz sétált ami kb 5 percnyire volt tőlünk, és pont ugyanúgy nézett ki mint ami ide hozott minket. Gondolkozás nélkül ugrott bele, nekem pedig reagálni sem volt időm. A londoni erdőben voltunk újra. Niall kitárta szárnyait és felszállt. Magamban imádkoztam, hogy legközelebb már Ír talaj lesz a lábaim alatt.
-Tudod, apa amikor felhívott engem skype-on, vagy egyedül voltam otthon, akkor mindig beszélt rólad. -kezdett el mesélni.- Mindig mondta, hogy épp hogyan állsz a suliban, vagy hogy épp mennyire vagy a felhők fölött vagy éppenséggel a béka alatt. Mindig azt hangoztatta, hogy egyszer majd megint jól kijövünk egymással és hárman megyünk el egy jó kirándulásra. Sokszor volt, hogy felhívott amikor te valamelyik buliban táncoltál, és mindig mondta nekem, hogy ha valami bajod lesz akkor sosem fogja magának megbocsájtani. Mindig én nyugtattam meg. Annyira szeretett rólad mesélni. Olyankor mindig egy fülig érő mosoly volt az arcán. Sosem mondta a nevedet, hanem mindig Hercegnőnek, vagy Angyalnak hívott. Büszke volt rád. -mosolygott le rám. Nem néztem rá csupán könnyes szemmel meredtem magam elé.
   A szobában feküdtem az ágyon, nem csináltam semmit csak feküdtem és lélegeztem.A nap besütött az ablakon, ezzel az egész szobát megvilágosítva. A földszintről zajok szűrődtek fel, de nem figyeltem rájuk. Már két óra telt el -vagy több- amióta Niall vissza hozott Londonba. Azóta itt fekszek, a hátam már elzsibbadt de az agyam folyamatosan kattog. Kattog a városkán, azon a farkason -aki egyébként egy srác-, és kattog azon amit Niall mondott. Idegesített a tudat, hogy Dylan-nek kiöntöttem a szívem, úgy hogy még csak nem is akartam. De legjobban bosszant az, hogy Niall mindvégig ott volt és hallgatózott. Akaratlanul is beférkőzött az agyamba az a gondolat, hogy apa ilyenkor már mellettem lett volna és a figyelmemet terelte volna, vagy kicsit felrázott volna... Ahogy belegondoltam abba, hogy többé már nem fog mellém ülni és csikizni amiért búskomor képpel bámulok ki a fejemből, a gyomrom össze zsugorodott és a torkomban gombóc lett. Fájdalommal teli hangon sóhajtottam fel hangosan, s mint egy hisztis 5 éves, az eddig hasamon pihenő kezeimet most teljes erőmből csaptam a két oldalamra. A saját gondolataim apáról most úgy égetett akár egy felhevült vas amely bőrömhöz nyomódik. A kezeim ökölbe szorulva markolták a krémszínű lepedőt, ami halk reccsenéssel adta meg magát. Hirtelen engedem el és egy gyors, és erőteljes mozdulattal fordultam a hasamra. A kispárnámat a fejem alá tettem majd arcomat beletemettem. Közben a fejemben képek jelentek meg arról amikor apa puszil, és ölel, vagy csak egy intéssel enged utamra. A hiánya egyre jobban őrölt belülről így, hogy könnyítsek akár egy picit is magamon a párnámba ordítottam, olyan hangosan ahogy csak a torkomon kifért. Ahogy a  hangom elhalt, meghallottam ahogy az ajtóm becsukódik.
-Kifelé! -mondtam hangosan és érthetően de nem néztem meg a látogatóm. Hallottam ahogy az ajtó kinyitódik majd kis idő múlva újra becsukódik. Ám de nem tartott sokáig mivel pár perc múlva újra kinyitódott.- Kifelé! -ismételtem újra de a személy nem tágított. Felemeltem a fejem, hogy lássam ki a zaklatóm.
-Az előbb kimentem de most nem fogok. -ült le az ágyra mellém.
-Pedig jobb lenne. -válaszoltam flegmán.
-Miért lenne jobb? Megértem én, hogy szomorú vagy meg minden, de nem egészséges az ha belülről emészted magad. -fejem elfordítottam tőle, hogy ne lássam gyönyörű barna szemeit ami oly sok okosságot sugallnak.
-Nem tudsz semmit. -motyogtam és a csuklómon lévő kötést kezdtem piszkálni.
-Igazad van, nem tudok semmit, de azt tudom milyen az ha magadba zuhansz, főleg egy ilyen eset után. -annyira türelmesen beszélt, mintha semmi problémája nem lenne.- Nem kellene már lecserélni azt a kötést? -meglepett a hirtelen tématerelése, de csak egy apró fejrázással reagáltam így remélve, hogy minél előbb megun és egyedül hagy. Hallottam ahogy kihúzza az éjjeli szekrényemet, és kivesz belőle valamit. Felállt az ágyról majd átsétált arra az oldalra amerre néztem és újra leült. Szó nélkül nyúlt a kezemért, majd elkezdte letekerni róla a kötést. Én pedig hagytam. Miután végzett mosolyogva nézett az arcomra, majd óvatosan arcom felé nyúlt és elsimított onnan egy hajtincset tincset. Ujjai oly' gyengédséggel értek arcomhoz, hogy végig futott rajtam a libabőr.- Látod nem olyan rossz az ha valaki segíteni akar. Csak légy nyitott egy kicsit. -arcomról elhúzta óriásinak tűnő kezét, ezzel együtt én is felültem, s szembe fordultam vele.
-Miért vagy itt Liam?
-Azért mert szükséged van valakire és én itt vagyok. -nézett egyik szememből a másikba, miközben halkan válaszolt. Nem szólt egyikünk sem semmit viszont lassan a köztünk lévő távolság csökkenni kezdett.
Mindketten elnyílt ajkakkal néztünk a másik szemébe mígnem végül ajkaink találkoztak. Ajka mézédes volt, és olyan puhán és selymesen érintette az enyémet, hogy eltudtam volna olvadni. Egyik kezét a tarkómhoz vezette úgy húzott magához még közelebb magához. Összhangban mozogtak ajkaink mígnem kicsapódott az ajtóm. Úgy rebbentünk szét akár két madár.
-Húzzál kifelé! -ordította az ajtóban álló, vöröslő fejű Niall.