~3. Rész~

Hi! Hát itt lenne a 3. rész is. Csak annyit szeretnék mondani hogy tessék komizni, hogy milyen a rész mert így nem tudom hogy tetszik-e az amit csinálok! Névtelenül is lehet írni!! 
Jó olvasást! 

2013.11.16.

Reggel motoszkálás hangjára keltem fel. Nyújtózkodtam, kinyitottam a szemem és láttam ahogy Niall a szobámban van 5 bőrönddel.
-Te meg mi a francot csinálsz itt! -förmedtem rá, szerintem teljesen jogosan.
-Pakolj össze. Mindent. -mondta és kiment a szobából. Úgy látom nem aludt valami sokat. Szeme alatt lila karikák éktelenkedtek, haja össze vissza meredezett fején, hangja rekedt volt, szeme piros, és tiszta feketében volt. Hogy mégis mit csináljak?! Minek pakoljak. Mit akar ez! Felpattantam az ágyból és utána mentem.
-Minek pakoljak össze?! Mi? -kérdeztem a konyhába mikor utol értem.
-Megyünk délután, szóval pakolj. -mondta, és öntött magának egy pohár kávét.
-Olyan nincs hogy megyünk, csak olyan van hogy mentek! Ugyanis én nem fogok menni sehová.-hangsúlyoztam ki a "nem" szót.
-De igen, jössz! Úgyhogy húzzál föl és szedd össze a cuccod! -mondta egyre hangosabban. Ohh csak nem felhúztam a nagy Niall Horan-t?
-Velem te így nem beszélhetsz, megértetted?! -ordítottam rá. Nem akartam már őt látni. Felszaladtam a szobámba és előkaptam néhány ruhát, majd magamra kapkodtam. A fürdőben kisminkeltem magam hogy ne látszódjon a lila karika a szememnél. A kis táskámba bele tettem a telefonom és némi pénzt, valamint papír zsebkendőt,  felhúztam a csizmám és már mentem is le. A bejárati ajtót hangosan csaptam be magam után. Elővettem a telefonom, és gyors sétába kezdtem, közben pedig megnyitottam a névjegyzéket és kikerestem belőle Dan nevét majd tárcsáztam.
-Igen? -szólt bele álmosan.
-Szia! Én vagyok az Melody. Beszélhetnénk? -kérdeztem elcsukló hangon.
-Melody mi a baj? Gyere el nálunk, várlak. -mondta élénkebben és kinyomta a telefont. 
  Elérve Dan házukig sikerült megnyugodom. Bekopogtam, és szinte pillatantok alatt nyílt az ajtó. Dan nagyra nyílt szemekkel nézett végig rajtam. Észbe kapva invitált be a nappaliba, mindenről kérdezősködni kezdett. Elmeséltem neki mindent a kezdetétől fogva részletesen. A vége az volt hogy mind a ketten könnyeket hullajtottunk, én pedig azért voltam minimálisan hálás hogy vízálló a sminkem. Két óra múlva, pontosan egy órakor mentem el tőlük, és vettem célba az egyik gyors éttermet mivel tegnaptól nem ettem semmit, és már kezdtem érezni hogy szédülök. Kértem egy extra hamburgert kólával és egy nagy adag sült krumplit. A pincér srác nézett egy nagyot mikor arra a kérdésre hogy, "Ezt mindet egyedül fogod megenni?" egy határozott igennel válaszoltam.  Jóízűen és éhesen ettem meg mindet, s távoztam az éteremből.

Nagy nehezen de úgy döntöttem haza megyek. Lassan sétálva az utcán mentem a házunk irányába. A hűvös szél megcsapta az arcom amit inkább elrejtettem a sálammal.
Beérve a házba levettem a csizmám és levettem a sálam majd a kabátomat is felakasztottam. A konyhából jöttek hangok így inkább nem is mentem arra hanem egyenes a szobámba. Kinyitva az ajtót léptem be a helységbe ahol váratlan látvány fogadott.
Niall az egyik bőrönd cipzárját húzta össze. Mind az öt bőröndre a nevem volt írva, és már négy megvolt telve.
-Te. Meg. Mi. A. Jó. Büdös. Francot. Csinálsz. Itt!!! -ordítottam szótagolva hogy biztos hallja, és értse is.
-Ha te nem vagy hajlandó pakolni, akkor majd én össze pakolok. -volt vállat.
-Te mit képzelsz magadról? Hmm?! Hogy csak úgy bejössz a szobámba mikor én távol vagyok és csak úgy, pik-pak össze pakolsz? Jól érzed magam Horan?! -kiabáltam. -Lehet hogy sztár vagy, de itt, ebben a házban, ugyan olyan ember vagy mint bárki  más, és ehhez leheletnyi engedélyed sincs!
-Pakold össze azokat a cuccokat amiket én nem és igyekezz. -hagyta figyelmen kívül az előbbi megszólalásom és leült az ágyamra. Én csak elképedve figyeltem. -Na gyerünk! -kiabált.
-Nem. -szóltam vissza. -Nem tudom melyik részét nem érted annak hogy én nem megyek veletek sehova!! -üvöltöttem az arcába, és jól artikuláltam a szavakat.
-Ez nem kívánság műsor Melody! -állt fel mire két lépést hátráltam. Még hogy nem kívánságműsor. Hát nekem viszont nem fog parancsolni!
-Én nem is kértem, hanem ki jelentettem. Szóval húzzál ki a szobámból! -mutattam az ajtó felé. Kezem már az idegesség miatt.
-Oké te akartad! -mondta és elkezdett mindent össze pakolni ami még kint volt. Letaglózva figyeltem, mikor közbe akartam avatkozni csak eltolt vagy ki vette a kezemből a tárgyat. -Kész is szóval, mehetünk. -csapta össze a kezét. -Adok két percet hogy átnézd mit felejtettem el elrakni. -mondta és maga után cipelve két bőröndöt  ment ki a szobából. Feladva magam néztem körül miközben potyogtak a könnyeim. Egy hirtelen ötlettől vezényelve mentem be apa szobájába és vettem el a családi albumot. Majd vissza mentem a szobámba és a szekrényem rejtett kis zugából kivettem anya levelét. Niall vissza jött a két bőröndért és azokat is levitte. Betettem az egyik táskámba az albumot és a levelet. Leültem az ágyra és csak néztem ki a fejemből. Miért? Miért teszi ezt velem az élet? Ha én halok meg anya helyet akkor biztos sokkal jobb lett volna minden. Nem kellett volna elszenvednem éveket, azzal a tudattal hogy már csak apa van nekem. De már ő sincs nekem. Mim van nekem? A jó nagy semmi. Semmi, csak egy báty aki ember számba sem vesz.
-Gyere! -szólt be majd el is tűnt. A könnyeim potyogtak majd egy kezet éreztem a hátamon.
-Gyere menjünk. Ne félj jobb lesz egy kis idő múlva. -hallottam meg Louis hangját mire csak megráztam a fejem.
-Ez nem lesz jobb Louis. Ez már csak rosszabb lesz. -suttogtam.
-Melody igyekezzél már! Olyan vagy mint egy melankolikus csiga! -kiabált fel Niall.
-Fogd be Niall. -szólt vissza neki Lou. -Gyere. -állított fel és lassan mentünk le a lépcsőn.  A házban már nem voltak bent a többiek.
-Mi lesz a bútorokkal? -kérdeztem Lou-t és reménykedtem abban hogy ad majd választ.
-Minden itt lesz. Nem ad el semmit. Le lesz zárva, és a szomszéd néni majd nézz rá. -mondta nyugtatóan.  Kiléptünk a ház ajtaján és nagyot sóhajtva hallottam mikor a zár bezárta az ajtót. 
-Melody te velem jössz és Liam-el! -jelentette ki Niall, mire Lou-ra néztem segélykérően.
-Nem Niall! Melody velem jön és Harry-vel! -szólt és a kocsi felé terelt. Niall csak nagyot fújtatott és elindult a kocsival, Zayn pedig utána egy másik kocsival ahol a csomagok voltak. Hirtelen eszembe jutott Nina néni, így egy "nemsokára jövök"-kel elszaladtam Louis-tól és benyitottam Nina nénihez. Elbúcsúztam tőle és Bond-tól, majd vissza mentem a kocsihoz. Fájós szívvel ültem be a hátsó ülésre, Harry mellé. Mikor a kocsi fel zúgott és elindult, vele együtt indultak meg a könnyeim is. Harry nézett rám és simogatta a karom, én pedig csak néztem az egyre távolodó házra.
  A repülőn ülve szintén Lou mellett foglaltam helyet. Én ültem az ablaknál és csak néztem ki rajta. Láttam ahogy egyre magasabban leszünk.
-Isten veled  Mullingar. Isten veled Írország. Isten veled.

Értesítés!

Sziasztok!

Szeretném bejelenteni hogy ezentúl lehet majd NÉVTELENÜL IS KOMMENTÁLNI!! :)

~2. Rész~

Kicsivel később egy orvos jött ki a műtőből és én felpattanva mentem oda hozzá, után loholtak a fiúk is.
-Doktor úr, hogy van az apám? -kérdeztem remegve. Az orvos rám majd Niall-ra nézett, arca búskomor volt.
-Sajnálom. -mondta majd gyorsan folytattam.-Az édesapjukat nem tudtuk megmenteni. A szíve nem bírta tovább és leállt. Megpróbáltunk mindent de sikertelennek bizonyultak. -mondta. Nem tudtam mit tegyek. Elvesztettem. Itt hagyott. Meghalt. Meghalt, még gondolni is szörnyű. Felkaptam a kabátom és kirohantam az épületből. Zokogva, -vagyis jobban mondva bőgve- szaladtam. Hogy hova? Nem tudom. Mikor már szúrt az oldalam egy közeli padhoz mentem és leültem rá. Mi lesz most? Mi lesz most velem? Miért büntetnek engem ennyire ott fent? Mi rosszat tettem? Jó oké beismerem nem én vagyok a megtestesült jó kislány de akkor is, még csak tini vagyok! Kezeimen támaszkodva sírtam hangosan, nem érdekelt ki hallja, sőt. Hallják csak! Tudják csak hogy egy nagyszerű embert veszített el a föld! Ismét egy nagyszerű embert! Hogy egyedül maradtam ebben a nyomorult világban! Haltam volna meg inkább én anya helyett, vagy akár apa helyett! Miért élek még?! Nincs miért élnem! Elegem van az életből!
-Melody -hallottam egy ismeretlen hangot, de valahonnan mégis ismerős volt. Felnéztem és Louis-val találtam magam szembe.
-Mi van?! Minek jöttél utánam? Azért hogy elmenj, és mond Niall-nak hogy a húga totálisan egy csődtömeg?! -álltam fel és néztem szemeibe miközben ordítottam.-Hogy nem maradt senkim....-suttogtam és újra hangos zokogásba törtem ki. Mellkasának döntött és a hátamat simogatta. Miért ilyen kedves velem? Hisz még soha az életben nem találkoztunk, még csak nem is látott engem, nem is beszélt még velem, és mégis itt van és vigasztal. Egy számomra idegen fiú vigasztal, miközben van egy bátyám és le sem szar.
-Nyugodj meg, minden rendbe fog jönni. -mondta. Erősebben szorítva magamhoz sírtam ki mindent ami bennem gyűlt össze az évek alatt. 
  Álltunk ott jó sokáig míg megbírtam nyugodni, és rá tudott venni hogy menjünk el legalább hozzánk. A kocsijába szállva kaptam tőle zsebkendőt, és azzal próbáltam magamnak egy kicsit elviselhetőbb kinézetett varázsolni. Miután eligazítottam hogy merre menjen, és hazaértünk, kiszállva a kocsiból támogatott be az ajtón.
-A többiek hol vannak amúgy?- kérdeztem, de bár ne tettem volna, a nappaliból Zayn jött ki és nagy szemekkel nézett rám. -Én azt...azt hiszem hogy felmegyek a szobámba. -mondtam és levéve magamról a csizmám és a kabátot mentem fel a szobámba. Hanyatdőltem az ágyon és csak néztem ki a fejemből. Sírni akartam de már nem tudtam. Ennyi könnyem volt csak? A csönd szinte felemésztette a szobát, de ez nem a nyugodt csend volt hanem a szomorúságé, amiben néha-néha lehetett hallani a szipogásom. A csöndet egy halk de annál magabiztosabb kopogás zavarta meg.
-Ki az? -kérdeztem rekedt hangon a sírástól
-Én vagyok az, Louis, bemehetek? -kérdezte.
-Gyere-mondtam végül egy kis hezitálás után. Az ajtó kinyílt és a fiú lassan be is jött rajta majd csendben bezárta maga után. Felültem az ágyon és megpaskolva magam mellett üzentem neki hogy nyugodtan üljön csak le. Louis helyet foglalt mellettem, majd engem kezdett kék szemeivel fürkészni.
-Nem is említette Niall hogy van egy testvére, vagyis egy húga. -mondta egy kis csend után, és hitetlenül rázta a fejét kicsit.
-Nem vagyunk már puszipajtások Niall-el. -mondtam majd vállat vonta.
-Miért? Vagyis ha tudhatom. -mentegetőzött egyből.
-Csak mert...mert mikor anya meghalt akkor én is ott voltam. Balesetünk volt és anya meghalt én pedig kómába estem, apa mondta neki de ő nem jött el meglátogatni, nem küldött még egy sms-t sem. Majd mikor már járt haza, egyedül vagy veletek, inkább kerültem őt, illetve titeket, mert nem érdekelt mivel fog mentegetőzni. -mondtam. Hogy miért vagyok felé nyílt? Hát ha én azt tudnám jó lenne...
-Értem.-bólintott.-Figyelj kezdjük inkább előröl az egészet oké? Louis William Tomlinson vagyok, 20 éves, van egy barátnőm Eleanor, és vannak húgaim. És van egy titkom amit majd akkor megmondom ha megtudom hogy elmondhatom-e neked.-kacsintott majd felnevetett. Tetszett ez a kezdjük előröl dolog.
-Melody Angel Horan vagyok, 18 éves, vagy egy barátom Dan, és van egy majom bátyám akit utálok. És hát ömm nem tudom hogy te tudod-e Niall titkát ami inkább a mi titkunk. -mondtam. A titok nem más mint hogy Niall hát, izé, hogy is mondjam, nem tudom mi a hivatalos neve ahogy apa mondta régen de én csak úgy hívom hogy angyal. Teljesen átlagos csak annyi hogy van két szárnya. Na jó azért egy kicsit furi...
-Ömm arra gondolsz hogy van két izé...hú szerintem most bajba fogok jutni.-húzta el a száját. Oké, szóval ő is tudj,a hát akkor az jó. Vagyis remélem egyre gondolunk.
-Van két szárnya. Igen, tudok róla. Vagyis csak a családom meg akkor te. Vagy a többiek is tudják? -kérdeztem mire ő csak bólintott egyet. Nem baj, legalább mi ketten tiszta lapokkal játszunk.
-És hát izé amúgy az a helyzet hogy izé.-hebegett össze-vissza.
-Jaj Louis, nyögd már ki. -néztem rá.
-Nekünk is van. -nyögte ki végül, nekem pedig elkerekedett a szemem. Hogy akkor ők is angyalok? De hát hogy? Apa azt nem mondta hogy más családokban is van ilyen! Csak azt mondta hogy nagyon, nagyon, nagyon ritka és csak az első fiú gyereknél jelenik meg, és csak akkor ha betöltötte a tizennyolcat.
-Ti is angyalok vagytok?
-Angyalok, hmm ez jó.-röhögött fel mire csak megütöttem.-bocsi. Amúgy én sem tudom mi a valódi neve, de igen azok vagyunk. -mondta.
-Wow.-nyögtem ki.
-Apukád is tudta.-hajtotta le a fejét.
-Apa, apa tudta? -kérdeztem de talán csak magamtól
-Aha. Örült neki hogy a fia talált olyan személyeket akik tudják mi ő. -mondta. -Amúgy Niall teljesen ki van akadva, lent a földszinten.-mondta rám emelve a tekintetét.
-Nem érdekel Niall.-vágtam rá.
-Miért nem beszélitek meg?
-Mit azt hogy miért ilyen önző, majom, idegesítő, idióta, nagyképű....-és még soroltam volna ha nem fogja be számat a kezével.
-Nem mondhatsz ilyeneket a bátyádra.-rázta a fejét.
-Nem érdekel. -rázta a fejem. Elvettem az éjjeli szekrényemen lévő családi képemet amin rajta volt apa, anya és én. Niall nem volt rajtam, akkor sem volt itthon. -Már mindenkit elveszítettem. -folytak le könnyeim az arcomon. Louis nem szólt semmit csak magához ölelt. Halkan dúdolt valami dalt de nem ismertem, mégis megnyugtatott, de nem annyira hogy a könnyeim is elapadjanak. Pár perc múlva halkan szipogva húzódtam el tőle. Csak néztem a szemébe amibe sajnálat volt, tisztán kivehető sajnálat. A hasam hirtelen és hangosan kordult meg, mire rá tettem a kezem.
-Gyere, egyél valamit. -állt fel és kezét nyújtotta felém, vonakodva de elfogadtam. Vállamnál fogva húzott magához és így mentünk le a konyhába. Niall tekintete szinte lyukat ütött a hátamba de nem érdekelt.  Épp a fagyasztóból vettem volna ki a mirelit pizzát mire megszólalt a csengő. Gyorsan szedve a lábaimat mentem az ajtóhoz, hogy még véletlenül se Niall nyissa ki. Kinyitva az ajtót szembe találtam magam Nina nénivel. Szemei pirosak voltak a sírástól és sajnálat tükröződött arcáról.
-Jaj kis csillagom.  -ölelt meg mire mind a ketten eleresztettük könnyeinket. Becsuktam az ajtót és a nappaliba mentünk. Nem érdekelt kik vannak ott, ne érdekelt hogy azt sem tudják hogy kit ölelgetek. A kanapén ülve egymás vállára hajtva fejünket sírtuk ki magunkat.
-Miért mindig engem kell büntetni? -kérdeztem szipogva, szemeibe nézve.
-Nem tudom csillagom, de ugye tudod hogy rám mindig számíthatsz? Rendben? Bármiben. -fogta keze közé az arcom és hüvelyk ujjával simogatta.
-Tudom, és köszönöm. -suttogtam.
-Ömm. -hallottam meg egy hangot a hátam mögött. Nina néni felé nézett majd felállt és köszöntötte.
-Niall! -ölelte meg mire bátyám szemében könnyek gyűltek össze. -Mi történt vele? -kérdezte Nina néni már a kanapén ülve és zsebkendőt gyűrögetve ujjai között.
-Az orvos, és a rendőrök is azt mondták hogy egy szemtanú látta hogy kiszáll a kocsiból a parkolóban, és egy figyelmetlen sofőr fordult be, de nagy sebességgel így apa kocsijába ütközött ahol apa is volt. -hajtotta le fejét Niall, és könnyeit törölgette. Nina néni csak szótlanul hallgatta ahogy én is. Még beszélgettek egy kicsit de én arra nem voltam kíváncsi így felmentem a szobámba, hiába nem ettem de éreztem hogy egy falat sem menne le a torkomon. Az ágyamban lassan álomba sírtam magam.

~1. Rész~

Sziasztok!  Itt lenne az első rész. Bevallom nem érzem valami jónak de idővel bele jövök ígérem! Jöhetnek hozzá a komik. Hideg, meleg :)
Jó olvasást!   


2013.11.15

Miután apa elment úgy gondoltam fel megyek a szobámba. Bent azt ágyon ülve, felmentem skype-ra ahol egy névtelen valaki videóhívást kedvezményezett. Fel vegyem? Mi van ha Dan az és mondani akar valamit, én meg nem veszem fel? De ha valaki más az mondjuk egy rajongó? Jó tudom hogy ahhoz hogy valaki hívhasson el kell fogadnod a bejelölést, és akkor tudnom kéne hogy kinek fogadom el, de na. Végül úgy döntöttem hogy elfogadom. Rákattintottam a "válasz videóval"-ra és már ugrott is be az ablak ahol...ahol Niall volt?De hisz ő nem is volt meg nekem a skype-on, sőt sehol sem, na jó twittert kivéve! Tágra nyílt szemekkel figyeltem a képernyőt.
-Szia húgi! -vigyorgott bele a kamerába. Ugye ezt most nem gondolja komolyan?
-Mi van? -vágtam hozzá.
-Nyugi már csak beszélgetni akarta a kis húgommal. Na szóval mi van veled? -hogy lehet ekkora pofája?
-Hagyj békén James! -és letettem. Mit képzel magáról? Hogy csak úgy ismeretlenül felhív és jó pofizik mikor nem képes még apához sem eljönni. Van képe? Ehhez már pofa kell! Mérgemben inkább kikapcsoltam laptopom és lementem a földszintere majd kimentem az udvarra.A hideg levegő megcsapott így gyorsan visszamentem és vettem fel egy kabátot. Leültem a hintaszékre és csak néztem ki a fejemből és gondolkoztam. Miért nem jutott ki nekem is egy normális élet? Egy anyával, egy apával, és egy szerető fiútervtérrel? Miért jutott nekem ez az élet? Mit ér az életem most így hogy nincs se anyám, se szerető testvérem, csak egy kiváló apukám van. Mi lett volna ha Niall nem megy az X faktorba, és nem lett volna egy híres fiúbanda egyik énekese? Milyen lenne ha nem kapnék minden nap olyan pillantást amivel eltudnának küldeni egy melegebb éghajlatra? Ha meg tudnék bízni az emberekben, és nem kéne attól félnem hogy csak azért vannak velem, hogy a banda közelébe kerülhessenek? Ha egy felhőtlen boldog életet élhetnék? Annyi "ha" kezdésű kérdés és "milyen" kérdés és én azokra sosem fogok választ kapni.
Gondolat menetemből a telefonom hangos csörgése zökkentett ki. Elővéve a zsebemből meg sem nézve ki hív emeltem a fülemhez.
-Igen? -szóltam bele.
-Szia Mel, én vagyok az Dan.-hallottam meg Dan hangját a vonal túlsó végéből.
-Szia Dan! Mit szeretnél? -kérdeztem már vidámabban.
-Na akkor jössz bulizni?
-Mikor mennénk? -
-Úgy egy óra múlva ott leszek érted ha jössz.
-Várlak! -mondtam és már bontottam is a vonalat. Dan-el sokat járunk el bulizni és ha valamelyikünk tud egy új helyet rögtön szól a másiknak. Felpattanva a hinta székből indultam befelé. Fel akasztottam a kabátom majd fel is mentem a szobámba készülődni.
 Háromnegyed óra múlva már teljesen felöltözve álltam az egész alakos tükröm előtt. Kis nézelődés a tükörben és rájöttem hogy lehetett volna jobb is de már nem öltözhettem volna át mivel negyed óra alatt nem lettem volna készen.Zsebre tettem a telefonom és a pénzem és mentem is le. Amint leértem Dan már a csengőt nyomkodta. Miután kinyitottam az ajtót mentünk is.
  Már egy órája itt vagyunk és fergeteges a hangulat! Mindenhol tinik vagy bulizni vágyó felnőttek. Dan-el már leküldtünk pár kör alkoholt. Én már kezdtem érezni a hatását de még mindig nem álltam le.
-Gyere menjünk táncolni!-mondta a fülembe Dan mivel a hangos zenétől nem igen hallottuk egymást. Kézen fogva érkeztünk meg a ráncparkettra. Felemelt kézzel ringattam a csípőm a zene ütemére. Majd ahogy gyorsult egyre jobban feloldódtam és önfeledten táncoltam Dan-el. Már egy ideje táncoltunk és ittunk, egyszer csak mikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Megfogtam Dan kezét és a pulthoz húztam. Leültem az egyik székre és elővettem a mobilom ami azóta rezget. Egy ismeretlen szám hívott. Elhúztam a zöld kis ikont az ujjammal és a fülemhez emeletem a telefont.
-Igen? Itt Melody Horan! -szóltam bele a telefonba.
-Üdvözlöm a nevem Dr. Dapher a woodbourne kórház egyik orvosa. Maga Bobby Horan hozzátartozója? -mi van? Minek hív engem egy orvos? Miért kérdez az apámról? Mi folyik itt? Bár a pia egy kicsit, na jó nagyon megártott de még tudtam gondolkozni. 
-Üdvözlöm, igen a hozzátartózója vagyok, vagyis a lánya. Segíthetek valamiben? -Dan csak furcsán nézett rám de én csak leintettem és próbáltam kijutni az épületből hogy jobban halljam mit mond az orvos. 
-Az édesapját elütötték, most épp a műtőben van...-az orvos szavait hallva nem akartam hinni a fülemnek. Nem ez nem történhetett meg! Ez csak egy rossz vicc. Az alkohol hatása szinte azonnal eltűnt belőlem.
-Mi ez nem igaz! Biztos csak össze keverték valakivel! -akadtam ki egy kicsit. -Ne szórakozzon velem, ez nem vicces!
-Hölgyem kérem nyugodjon meg. Száz-százalékig biztosak vagyunk benne hogy az ön édesapja fekszik épp bent a műtőben. -mondta teljes komolysággal a hangjában. Istenem miért büntetsz? A szemem könnyek kezdték szúrni.
 -És-és mit lehet tudni az állapotáról? -kérdeztem nagyokat sóhajtva. Próbáltam nyugodt maradni, hisz az csak rontott volna a helyzeten ha bepánikolnék.
-Az édesapja életveszélyben van. Eltört négy bordája és belsővérzése van. A fején is vannak sérülések, valamint eltört a jobb comb csontja is. A szíve kétszer is leállt de vissza tudtuk hozni. -mondta és én úgy törtem ki zokogásba. Kezem a szám elé tartottam, és próbáltam nem hangosan zokogni.
-Hol-hol van? Me-melyik kórházban? -nyögtem ki nagy nehezen.
-Woodbourne-i kórházban. Hölgyem az apja állapota egyre rosszabb.-mondta sajnálattal a hangjában.
-Amilyen gyorsan csak tudok ott leszek! -mondtam majd elköszöntem és bontottam a vonalat.Leintettem egy taxit, beszálltam, elmondtam hogy hova akarok menni, és már úton is voltam a kórház felé. A kezem remegett, gondolom a sminkem is már csak egy nagy paca a fejemen de most nem érdekelt. Írtam Dan-nek egy üzenetet hogy ne haragudjon de mennem kellett. A sírásom még akkor sem csillapodott mikor az orvoshoz értem.
-Maga Miss Horan? -kérdezett a 30 év körüli férfi.
-Igen. Mi van az apámmal? -kérdeztem egyből. Nem tudtam másra gondolni csak rá.
-Nem volt változás azóta amióta beszéltünk. -mondta. -Próbáljon egy kicsit megnyugodni. Az egyik nővér nemrég hívta fel Niall Horan-t így ő is két óra múlva itt lesz. -mondta és távozott. Minek kellett fel hívniuk Niall-t? Jött a kérdés amire persze nagyjából tudtam a választ. A fia. A fia így joga van tudni hogy mi van az apjával. Őszintén szólva meglepődtem mikor azt mondta hogy 2 óra múlva itt lesz. Mi az Niall Horan képes eljönni? Hihetetlen. Az ajtóra néztem amire az volt írva hogy műtő. Szóval itt vagy apukám. Remélem újra a régi leszel és majd vidáman fogsz engem piszkálni, azzal ha reggel kócos fejjel, álmosan megyek majd ismét feléd, és te csak nevetni fogsz és azt mondani hogy "így olyan vagy mint akit most mostak ki" és én ezen csak nevetni fogok. Kérlek legyen így. Hisz te olyan erős ember vagy! Nem hagyhatod itt a lányod és...és a fiad! Egyszer hagy legyek önző és mondjam azt hogy, kellesz nekem! Ne hagyj itt! A sós cseppek arcomon egymás után folytak le és én nem álltam útjukat. A nadrágomra pottyantak és szívódtak fel az anyagban és a szemfestéktől kékes-fekete pacát hagyva rajta. A szék amin ültem nem volt kényelmes így felálltam és az egyik ablakhoz sétáltam. Homlokom az üvegnek döntöttem és csak csendben zokogtam és biztattam magam, hogy minden rendbe jön és újra együtt leszek apával.
    Léptek zaját lehetett egyre közelebbről hallani de én akkor sem fordultam meg az üvegtől. Csak tovább sírtam. Honnan van ennyi könnyem? Ez tényleg hülye kérdés volt Melody! A léptek mellém érve abbamaradtak majd egy kezet éreztem a vállamon.
-Melody -hallottam egy megtört hangot. Tudtam kié.
-Ne érj hozzá! Utállak Niall! Utállak! -csattantam fel  és ütöttem le a kézét a vállamról.
-Hogy van? -kérdezte figyelmen kívül hagyva előbbi mondatomat. Rá néztem bele kék szemeibe amik pirosak voltak, gondolom a sírástól.
-Az orvos azt mondta hogy életveszélyben van. Érted életveszélyben?! -kiabáltam  rá és nem érdekelt, hogy egy kórházban vagyunk. A körülötte lévő fiúk csak engem lestek. Hát nem csodálom, hisz  nem is tudták, hogy én élek, vagy hogy létezek!
-Ne ordibálj rám! Nem én tehetek róla, oké? -akadt ki ő is.
-Hölgyem, uram kérem ne kiabáljanak, ez itt egy kórház. -mondta az egyik kedves nővér. Arrébb mentem Niall -től és a többiektől majd leültem az egyik székre és vártam. Kicsivel később egy orvos jött ki a műtőszobából.