~12. rész~

Sziasztok! Itt lenne rész, nem lett valami eseménydús, kicsit szétszórt is, de ez a rész kicsit megkönnyítette az én fájdalmaimat, bele írtam mindazt ami nyomja a szívem, úgyhogy kicsit kaphattok ezáltal belőlem is. A véleményetekre számítok!

Jó olvasást! :)

Ahogy az idegen nő, kinek csak a nevét tudtam, ölelgetett egyszerűen úgy éreztem, hogy megdermedtem. Végül mikor elengedett eltávolodtam tőle és karba tett kézzel néztem őt.
-Nem hallottál még rólam igaz?-mosolyodott el kedvesen.
-Hát, őszintén szólva még semmit nem hallottam önről. -ráztam a fejem.
-Óh, hát akkor legyen még elég csak annyi, hogy nyugodtan szólíts Nonitának és, hogy apád az én tanítványom volt ebben a világban. -tárta ki karjait.
-Tanítványa? Miféle tanítványa? -ingattam meg kicsit a fejem.
-Majd idővel mindenre fény derül, rendben? De most mond csak, Niall. Hogy haladsz a temetéssel kapcsolatban? -wao, ez a nő aztán tud témát váltani.-Temetést vagy hamvasztást szerveztek? -a kérdése úgy ért mint akit épp fejbe lőttek.
-Szóba sem jöhet a hamvasztás! -csattanok fel, s érzem ahogy a torkom elszorul.
-Nem lesz hamvasztás, Melody! Nonita, rendes temetés lesz Londonban. -még hogy Londonban! Miért akar egyedül dönteni?!
-Nem, Niall. -ráztam a fejem. Niall értetlenkedve kapta rám a tekintetét.
-Mi nem?
-Nem Londonban lesz a temetés! -emeletem rá a tekintetem, majd folytattam.- A temetés Mullingar-ben lesz, hiszen apa ott lakott. Az az otthona!
-Nem, Melody! Londonban lesz mivel úgy sokkal jobban kijövünk költségileg is, és már döntöttem! -komolyan? Költségileg? Úgy beszél mintha nem lenne egy híres fiúbanda egyik tagja! Másra van pénze de erre nincs? Vagy csak ennyire fukar?
-Tényleg? Költségileg?! -nem bírtam vissza fojtani könnyeim így szemeimből patakonként száguldottak le.-Na ne mond nekem, hogy ne lenne rá kereted! Nekem is van pénzem ha kell akkor bele adom mindet! De még király az, hogy velem nem kell semmit se megbeszélned! Minek is, hiszen csak a te apád volt mi?! -üvöltöttem rá, s az sem érdekelt, hogy Nonita a hátam mögött próbált csitítani. Megfordultam és kiszáguldtam a házból, ott hagyva a feldúlt, mérges, letaglózott Niallt.
Nem mentem messze a háztól mivel féltem, hogy hogyha messzire megyek akkor nem találok majd vissza, ezért csak a ház háta mögött lévő kis patakhoz rohantam. Leültem egy fa tövébe és csak folyattam a könnyeim, amíg meg nem hallottam egy furcsa zajt. Azonnal felpattantam, és a zaj irányába néztem.
-Ki vagy mi van ott? -próbáltam határozottan szólni de hangom rekedt volt és erőtlen.

 Végül egy farkas nagy feje bukkant elő az egyik bokorból. A bundája nagyrészt szürke volt, néhol fehér. A szeme barna volt és a nézése inkább volt meleget sugárzó minthogy gyilkos. Furcsa mód nem ijedtem meg tőle, sőt. Leültem vissza a fa tövébe, és hagytam, hogy mellém jöjjön, s a fejét a combomra hajtsa. Kezemet óvatosan simítottam a fejére. Szőre puha volt akár a bársony, és meleg, valamint feltűnően tiszta. -Mond, miért ilyen nehéz felemészteni azt, hogy valakit elveszítünk? -kezdtem beszélni hozzá, s ő csak nézett mintha értené is mit beszélek neki.- Miért fáj annyira ha róla van szó múlt időben?  -mosolyom fájdalommal teli volt. Az orrával megbökte a kezem további simogatásért. - Mindig, mikor rá gondolok azt próbálom elhitetni magammal, hogy ő nem hunyt el csupán elment a boltba, vagy golfozni és majd haza jön, és újra velem lesz. Csak azért teszem mert annyira fáj a tudat, hogy elveszítettem. Annyira esedezem arra, hogy újra halljam a hangját, hogy megölelhessem, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. -hangom elhalt ahogy a zokogásom felszínre tört.- Annyira igazságtalan az élet! Miért azt vette el tőlem akit mindennél jobban szerettem? Én...én úgy érzem, hogy egyedül vagyok. -a farkas hatalmas mancsát a vállamra tette és fejét oldalra döntve nézett rám úgy, mintha azt üzenné, hogy ő itt van.- Amikor megtudtam, hogy elhagyott nem tudtam mit tegyek. Azt akartam, hogy csak vicc legyen az egész. Nem akartam elhinni azt, hogy nem búcsúzott el, és én se tőle. Bármikor, mikor lehunyom a szemem, halkan hallom a hangját ahogy azt mondja; "szeretlek kicsim!" . Aztán bele gondolok abba, hogy mi lesz akkor ha többé már nem tudok rá emlékezni? Nem akarom....nem akarom, hogy eltemessék... Nem akarom, hogy....hogy a föld elválasszon tőle. Nem akarom ezt az egész kibaszott helyzetet! -törtem ki újra zokogásba, arcomat a farkas sűrű nyakszőrzetébe temettem, s karjaimmal szorítottam magamhoz.- Újra azt akarom, hogy otthon legyek vele... -leheltem a puha bundába. Pár perc múlva elengedtem és úgy éreztem, hogy a lelkem kicsit könnyebb lett. Ám mikor elengedtem a farkas rám nézett a meleg, nagy, barna szemeivel és lehajtott fejjel elszaladt újra a bokorba. Szép, már meg is unt... A nadrágzsebemből elővettem egy kissé gyűrött papír zsebkendőt és a szememet kezdtem törölgetni vele, addig amíg újra zajt nem hallottam. Biztos a farkas visszajött, gondoltam és vártam, hogy elém érjen.- Mi van te fenevad vissza jö...ömm izé elnézést azt hittem, hogy egy farkas aki az előbb itt volt...bocsánat! -kezdtem szabadkozni, mikor a farkas helyett egy fiatal, talán velem egykorú srácot láttam meg. Szó nélkül ült le mellém, a kopott farmerjében  és fekete atlétájában. Barna haja rövid volt felül kicsit hosszabb, és barna szemei voltak akár...akár a farkasnak
-Üdv! A nevem Dylan Wolfday. -úgy mosolygott rám mintha már látott volna.
-Szia! A nevem Melody Horan, és még egyszer bocsánat az előbbiért. -tekintettemet a nadrágomra szegeztem, és próbáltam leplezni az előbbi sírásom nyomait.
-Semmi baj, és a fenevad itt ül melletted. -először nem tudtam mire céloz majd ahogy vissza pörgetettem az agyamban, már tudtam hogy a megszólításomra gondolt. Várjunk csak...
-Várj! Te...te voltál? Te voltál a kutya? -szemeim golf labda méretűekre nagyobbodtak és úgy lestem rá.
-Héj! Kikérem magamnak! Én egy farkas vagyok és nem egy holmi kutya! -csattant fel áll mérgesen. Istenem kiöntöttem a szívemet egy idegennek! Komolyan Melody? Itt ül melletted egy vérfarkas és te ezen rágódsz? -Egyénként jobb már?
-Mi? -néztem rá.
-Az, hogy kibeszélhetted magadból.
-Igen, azt hiszem. Csak tudod ha tudom, hogy a farkas, vagyis te, érted amit mondok akkor inkább magamban tartottam volna... -újra csak a nadrágomnak szentelem a szemem világát.
-Hidd el nekem, hogy arra a fájdalomra amit most te érzel arra nincs jobb gyógyír mint a beszélés. Nem jó sokáig magadban tartanod mert akkor sosem fog enyhülni a fájdalom amit érzel itt. .-kezét a mellkasára tette, oda ahol a szíve van.
-Tudod, lehet, hogy igazad van. De én nem vagyok olyan mint a többi ember. Én nem tudom kiönteni a szívem az első jött-mentnek...
-Tudom. És azt is tudom, hogy örökké fog fájni az ami történt, a veszteséged. A seb beforr de a heg örökre ott marad... -simította tenyerét a vállamra. -Viszont ha bármikor szeretnél beszélgetni és erre jársz nyugodtan kiáltsd csak a nevem. A farkasoknak jó a hallásuk! -ezzel felállt majd elment. Furcsa egy alak, de...de valahogy nagyon aranyos. Kifújtam az orrom a zsebkendőbe, majd feltápászkodtam a földről.
-Te meg mit keresel itt?!

~11. rész~

Jó olvasást! Véleményeket várok! :)

-Nem mesét akarok hanem igazat, és végre nem titkokkal körbevéve lenni! -tártam szét karjaim. Csak mondják el az igazat, elegem van a titkokból és úgy körülbelül mindenből ami itt van. Leültünk a földre és Niall próbált valamit makogni, de fél perc elteltével abba hagyta és miután össze kaparta a gondolatait megszólalt.
-Először is szeretném azt leszögezni, hogy minden amit elmondunk igaz, és nem hazugság, vagy mese! -nézet a szemembe én pedig forgatva azt, térdeimre támaszkodva figyeltem rá.- Elvileg apának kellett volna mindenről beszámolnia neked, akkor ha ő úgy érzi, hogy tudnod kell. Mivel már úgyse tudnám kimagyarázni magunkat ezért itt az idő, hogy kiterítsem előtted az igazat. -idegesen és frusztrálva túrt szőkésbarna hajába, majd a parkettát tanulmányozva folytatta volna, de a többiek felálltak és elindultak ki a szobából.-Héj, most komolyan itt hagytok?! -tárta szét karjait rájuk nézve.
-Ez a ti beszélgetésetek, neked kell neki mindent elmondani, mi nem karunk beleavatkozni.-mosolygott Liam, majd intve ő is elhagyta a termet úgy ahogy a többi három srác is.
-Micsoda kedvesség! -rázta a fejét majd felállva elsétált a zsámolyokhoz és leülve rá, fejével biccentve kért meg, hogy üljek át oda, amit meg is tettem.- Hol is tartottam...ja igen! Na szóval. Mi angyalok nem csak úgy vagyunk itt, hogy csak úgy szállingózzunk mint a hó télen, hanem feladtunk is van. Igaz, hogy nem itt hanem máshol. Van egy hely ahová mi, angyalok tudunk elmenni, valamint te! -mutatott rám. Hogy én?! Milyen mesét akar nekem bemesélni? Nem vagyok én hülye... Ép szólásra nyitottam volna szám, hogy valami csípőset oda sózzak neki de ő folytatta.- Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi az a hely és, hogy miért nem jártál még ott, valamint miért tudsz te belépni oda, közlöm veled, hogy nem kell mert elmondom! A hely neve Shadow Coutry, egy ország, de nem olyan mint például Orosz vagy Olasz ország. Ott minden van, minden ami itt nem, vérfarkas, angyal, manó, tündér, elvétve kentaur. Minden. -kitört belőlem a mélyről jövő nevetés, vagyis inkább jobban monda röhögés. Manó? Tündér? Mi az, csak nem egy Csingiling mesét mesél? Ez nevetséges!
-És ott él Edward Cullen és Bella Swan, meg Jacob Black? -nevettem tovább de ő csak mérgesen nézett rám.- Na meg Csingiling?
-Melody! Ez nem a Twilight sem pedig valami más mese! Vegyél már komolyan, legalább egyszer! Ez fontos dolog! -emelte fel egy kicsit a hangját, de én nem bírtam abba hagyni a kacarászást.
-Vegyelek komolyan? Oké, de mond csak a tündéreknek szokott hasmenésük lenni? Ha igen akkor repülésközben csíkot húznak maguk után? -röhögtem fel.- És...és a manók legalább tudnak írül táncolni, vagy már megtanítottad őket? -Niall fel állt, s felhúzott engem is.
-Ha nem hiszel  nekem, akkor majd a szemednek hinni fogsz! -ezzel pedig kifelé kezdett húzni.- Srácok! -kiáltott. Pár perc múlva már előttünk is voltak.- Menjünk, elviszem oda, majd jövünk! -a többiek bólintottak. Niall pedig újra húzni kezdett ezennel a kertbe ahol kitárva a szárnyait felvett és felrepült. Talán jobb lesz ha hozzászokom a repkedéshez, vagy csak fejet hajtok a tény előtt, hogy egyszer ez lesz a vesztem... Jobb lesz ha ilyenkor nem agyalok... Szemeimet becsukva kapaszkodtam Niall-ba, mellesleg pizsamában...na jó az a pizsama az amit még Lou adott, de akkor is!
-Itt vagyunk! -mondta körülbelül 15 perc elteltével. Miután megéreztem talpaim alatt a szilárd talajt kinyitottam a szemeimet. Fa. Jobban mondva fák. Ez volt amit azonnal megpillantottam. Minden hol fa. Itt, ott, amott, emitt. Vagy egy erdőben vagyunk vagy...nem tudom hol.- Nyugi ez még csak egy erdő. -röhögött fel látva az értetlen arckifejezésem.
-Aha, szóval itt akarsz eltenni láb alól mi? -tudtam, hogy nem így van de jó volt húzni az agyát.
-Hát tudod nem is olyan rossz ötlet...-tettet gondolkodást. Majd fel nevetett és egy nagy odvas, zöld mohával fedett fához lépet. Kezével benyúlt az egyik odúba majd mintha valamit elforgatott volna egy kattanást lehetett hallani. Kezét kihúzta az odúból, hátrébb lépet és egyszer csak a földön termett egy kis faajtó. Mi a szent szar?! Ez most komolyan magától jött ki a földből? Nem volt nagy szám a kinézete csupán, egy méterszer egy méteres fa deszkákból álló ajtó volt amin a fogantyú egy nagy oroszlán feje volt, és enyhén moha borította, valamint kisebb gallyak. Mintha évekig nem használták volna és már a porhadás szélén állt szinte. Niall úgy nyitotta fel mintha csak egy új állapotban lévő ajtó lenne, ámde az ajtó nagy nyikorgással nyílt ki. Közelebb léptem és bele néztem, de nem láttam semmit csupán sötétséget és melegséget. Meleg áradt ki a....a lyukból...- Ugorj bele! -utasított, a lyuk, gödör -vagy mit tudom én mi- felé bökve. Ugarjak bele? Ez megzakkant! Remélem nem gondolja komolyan hogy én egy istenverte sötét göndörbe -igen, elkönyvelem egy gödörnek- fogok bele ugrani! Kitudja lehet, hogy kígyó van benne, vagy valami szöges ágy, vagy...vagy csontvázak...
-Obama kérésére se ugarnék bele! Ugorj te, úgyis te...te izélted elő! -léptem hátra, karjaimat pedig melleim alatt összefontam.
-Ugyan már mit ijedsz be egy ajtótól! -röhögött fel. Egy ajtótól? Az az ajtó véletlen egy sötét gödörbe vezet!
-Ez az ajtó valami fekete gödörbe vezet! Nem vagyok hülye, hogy bele ugorjak! -a fejemet ráztam, de Niall csak mögém szaladt, átkarolta a csípőm és felemelt, majd araszolni kezdett a gödör felé.- Úristen! Te megőrültél! Tegyél le! Eressz el! -kapálóztam és össze vissza próbáltam magam dobálni de ő megállt a gödör szélénél.- Ne! Segítség! -ordítottam, s próbáltam őt megfogni, de akkor elengedett én pedig zuhanni kezdtem a fekete gödörbe. Éreztem ahogy a hajamba belekap a zuhanás szele és összeborzolja. A szemeimet szorosan zártam össze, arcomat pedig kezeimbe temettem. Milyen mély lehet? Fájni fog a halál? Ahj még persze, hogy fájni fog, hiszen meghalsz!  Nem sikítottam, úgyse tudtak volna már segíteni. Kész vége, itt a végem.
Ám az éles fájdalom elmaradt. Valami puhára érkeztem de mégis szúrt, s furcsa hangokat hallottam. Már meghaltam? Óvatosan emeltem el a kezemet az arcom elől, és az állam leeset. Egy szalma halom tetejét voltam. De ami a legfurcsább volt az az előttem elterülő látvány volt. Egy hosszú föld út volt aminek két oldalán össze vissza faházak voltak, és kiskertek, valamint fák, sok sok fa. Emberek jártak-keltek, de még ha normál méretű is lett volna az összes, na meg némelyiknek ne lett volna nagy fehér szárnya, s ne lett volna köztük farkasok... Törpék, -vagy manó nekem már mindegy- angyalok és kicsit szálló tündérek. Úristen, hova keveredtem? S egyből bevillant: Niall igazat mondott. Milyen nevet is mondott? Shadow.... és aztán ott volt a tábla nagy betűkkel kiírva, hogy "Shadow Country kórház"   De még az épületet -ami  amúgy egy extra méretű faháznak felelt meg- sem nézhettem meg mert valaki landolt mellettem, pontosabban Niall. Le tessékelt a szalmahalomról és egy kunyhó felé kezdett húzni. Hadakozhattam volna de még akkor sem ébredtem fel a halálfélelmemből és meghökkenésből amit ez a hely hozott ki belőlem. Kopogás nélkül nyitott be, s elkiáltotta magát.
-Ninota! Gyere gyorsan! -s abban a minutumban egy őszhajú nő száguldott ki az egyik helységből. Arca ráncos volt, szemei kékebbek mint nekem, s ajkain szűnni nem akaró mosoly. Haja rendezett kontyban volt, ruhája pedig egy régi fajta hosszú ruha volt ami hiába, hogy régimódi volt mégis kifinomult hatást keltett.
-Oh, Krisztusom! Niall, fiam mond azt, hogy ez a gyönyörű lány a húgod! -kapta kezét a szája elé mikor elém állt.
-Ő az! -bólintott, s ajkai felfelé hajlottak.
-Istenem! Hát Angel milyen gyönyörű nő lettél! Olyan régóta akartalak újra látni! Hát eljöttél! Végre itt vagy! -ölelt magához én pedig csak álltam akár egy kőszobor.  Újra látni akart? Hiszen még sosem láttam! Ki ez az idegen nő?!