~7. Rész~

Hello! Újra itt volnék, egy újabb résszel. Azért hoztam most, vasárnap este, mivel hétfőn csak esti órákban tudnám feltenni, így inkább olvassátok előre, minthogy kihagyjam :) Nem is szaporítom tovább a szavakat! 

Jó olvasást!

Hosszú órákon át beszélgettem Liam-el minden apró kis dologról. Volt aminek nem volt értelme sem, de mégis jó volt beszélni róla. Egyfajta kikapcsolódás volt mint Liam-nek, mint nekem. Nevettünk, sírtunk és átéreztük egymás helyzetét. 

-Képzeld mikor volt kutyám és jött volna be a postás az udvarra úgy szaladt ki mintha puskából lőtték volna ki! Nagyon vicces látvány volt. -jóízűen nevettünk a kis emlékfoszlányán. Még mindig az edző teremben ültünk, de már nem a fekve-nyomó padon, hanem egy-egy nagy gumilabdán-mentségemre legyen, hogy nem tudom a nevét ezért nekem a neve nagy gumilabda. -egymással szemben, s olykor-olykor egymásba kapaszkodva, mikor hátra billent a labda.- Neked volt kutyád? -kérdezett rá hirtelen. Emlékszem mennyit nyavalyogtunk anyának és apának, hogy legyen egy háziállatunk, de ők sosem puhultak meg és mindig annyival lezárták a témát, hogy ők nem akarnak mindenhol kutyaszőr látni, valamint nem akarnak kutyagumit szedni a kertben.

-Nem, nekünk nem volt kutyánk. Nem engedték meg a szüleink, vagyis inkább anya ellenezte leginkább. -tekintettem lesütöttem, és elképzeltem milyen arcot vágott anya, mikor a kutyaszőrt elgondolta a kanapén, vagy a frissen tisztított padlószőnyegen.

-Miért fogod mindig a láncod, mikor szóba kerülnek a szüleid? -kérdezte meg óvatosan. Hogy? Ohh...hát észre se vettem, hogy a nyakláncomat markolásztam... Elengedtem a kis madarat s két ujjam közé csípve magam elé emeltem ameddig a lánc engedte.

-Én...csak...nem tudom...-ráztam lemondóan a fejem miközben tekintettem visszavezettem Liam-re.

-Tőlük kaptad? -bökött a nyakláncra mikor csak bólintottam. Miért bólintottam ha nem is tőlük kaptam?- Akkor már világos. Egyszerűen csak az a kis medál emlékeztet rájuk téged. Igazam van? -biccentette oldalra a fejét, mosolyogva. Oh ha tudnád, hogy semmi közük ők ehhez a medálhoz... 

-Igen. -ismételten bólintottam. Úgy Melody hazudj csak még jobban a szemébe...-szidtam magam gondolatban.

-Megnézhetem? -puhatolózva kérdezte félve attól, hogy netán megbánt eme tettével. Kicsit gondolkoztam, végül szó nélkül nyúltam a kis kapocshoz és emeltem ki a nyakamból a láncot. Liam tenyerébe helyeztem ő pedig óvatosan, mintha csak vékony porcelánból lenne, két ujja között megfogva a kis madarat szemügyre vette.- Gyönyörű. -mosolygott rám. Figyeltem ahogy feláll a labdáról és megfogja a lánc két végét, majd a hátam mögé lépdelve  átemeli a fejem felett, s újra nyakamba helyezi az ékszert.- Mennyi lehet az idő? -állt meg mellettem. Zsebemből előhalásztam a mobilom, s feloldva azt, mutattam felé, hogy választ kapjon a kérdésre.- Azt hiszem ideje lenne menni, mert már 6 óra is elmúlt.  -vakarta meg a tarkóját. Ahogy felnéztem rá, az egyensúlyom a labdán köddé vált, így ha ő nem nyúl a karom után, s nem ránt vissza, akkor közelebbi viszonyom alakult volna ki a padlóval...
-Köszönöm! -mosolyogtam rá, s feltápászkodtam a labdáról.
Liam a szobája felé vette az irányt, én viszont a bejárati ajtóhoz mentem. Miután lábaimra felhúztam a csizmám halkan nyitottam ki az ajtót, s csuktam be magam után. Az eső már elállt viszont a föld, s az aszfalt még mindig vizes volt, valamint itt-ott kisebb-nagyobb tócsák is voltak. Az égen még mindig megtalálható volt fekete felhő, amely bármely pillanatban újabb csapadékot engedhetett volna ki magából. A karomat össze fontam a mellkasomnál ahogy a ház előtt megálltam, s vizslattam az utcát. Itt minden olyan más volt. Itt még eső után is nyüzsögtek az emberek, s kerülgetik a tócsákat. Otthon akik jöttek felém, azok mosolyogva köszöntek, s némelyiküket még ismertem is. Itt nem. Itt az emberek jönnek-mennek s úgy tesznek mintha nem is állnék én ott. Nem küldenek egymás felé mosolyt, csak dulakodva -ha esetleg lassabban halad az előttük lévő- mennek tovább. Vissza megyek a ház verandájára, s a nadrágzsebemben lévő egyetlen zsebkendővel, próbálom meg a legalsó lépcsőfokot megtörölni annyira, hogy le tudjak ülni rá. Miután a zsebkendő teljesen vizes lett, s már nem vettem hasznát letettem kicsit távolabb magamtól, és leültem a lépcsőfokra, ami nem teljesen volt száraz, de mégis szárazabb volt mint a maradék 3 fok. Az agyam még mindig Liam-en pörgött, újra és újra lejátszódott az a jelenet szemeim előtt, mikor egy könnycsepp száguldott végig az arcán,  akkor amikor azt meséltem mennyire hiányzott neki a családja, az első turnéjuk alkalmával. Ott s akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon Niall is hiányolt-e minket akkor... Nagyot sóhajtva húztam elő a nadrágom egyik zsebéből a telefonomat, és a névjegyzékből előkeresve Dan nevét, tárcsáztam.
Csörög, csörög és...
-Mel hol a francba vagy?! -Dan mérges hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.
-Neked is szia!-mondom szarkasztikusan, jelezve, hogy még csak nem is köszönt.- Amúgy Londonban. -húztam el a számat pedig tudtam, hogy nem lássa.
-Mit keresel te ott? - hangjából tisztán érződött az értetlenség, és a kíváncsiság.- Amúgy hallottam apukádról, részvétem. -hangja komolyabb lett,s nekem pedig elszorult a torkom.
-Köszönöm... -suttogtam, s mély levegőt vettem és fújtam ki.
-Hogy vagy? Mármint ahhoz képest ami történt?
-Szarul... -válaszoltam tömören.- Annyira rossz itt lenni, vagyis nem lenne nagyon szörnyű ha itt lenne velem ő is. -hangom remegett még akkor is ha nem akartam, s szemeimet ellepték a könnyek.
-Elhiszem. Miért mentél el? -Dan valóban sokat kérdezősködik de most megértem, vagyis valamilyen szinten.
-Nem önszántamból jöttem. Te is tudod, hogy szerettem Mullingar-ban lakni. -sóhajtottam, miközben feltápászkodtam a lépcsőről és elindultam a ház oldala mentén. Hogy miért? Nem tudom, de valamiért csalogatott az egyik ablak... S ahogy egyre közelebb értem hozzá annál halkabban is beszéltem, mivel más hangokat is hallottam bentről.- Figyelj Dan, majd később vissza hívlak, most...most dolgom van. -mentem kicsit távolabb, hogy ne hallja a bent lévő személy a hangom.
-Rendben, várom majd a hívásod! Szia csajszi. -ezzel meg is szakította a vonalat. Ahogy vissza helyeztem a telefonomat a zsebembe, bőrömre hideg cseppek érkeztek; esett. Egyre, jobban, és nagyobb esőcseppekben. Kíváncsiságom hajthatatlan volt, így legörnyedve mentem az ablak alá és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog...
-...még nem tud róla...majd egyszer elmondom...várj nem hallak jól, mindjárt kimegyek. -ezzel hallottam ahogy az ajtó csukódik. A ház sarkához szaladtam, s neki simulva  hegyeztem a fülem. Kivel beszélhet Niall? És ami fontosabb, kiről beszél? Kiről van szó? -Na most mond. -hallottam meg újra Niall hangját...- Mondom, hogy majd elmondom neki! -hangját kicsit felemelve fújtatott. Óvatosan dugtam ki a fejem a ház takarásából, így láttam ahogy a hajába túr és ráhajol a korlátra. Még szerencse, hogy az ellenkező irányba néz...- Azt se tudja, hogy létezik...-nevet fel, s hajába túr, újra.- Igen még hordja...mert ma láttam rajta! -rázza hitetlenül a fejét.- Igen, szerencsére... Arról sem tud semmit. -újra felnevet, s közben pedig rázza a fejét. Miről beszél? - Nem sejti, hogy vannak mások is, rajtunk kívül. -ijedtem húzom vissza a fejem mikor fejét felém kezdi fordítani.- Oh Nonita! Te nem tudod, hogy mennyire nehéz vele. -hallom a hangán a gondterheltséget. Ki az a Ninita? Vagyis..öm.. Nonite... nem, Nonita! Ez az! Jesszus micsoda név ez?- Önfejű, makacs, és haragtartó...- Kétség kívül rólam beszél... Tudatosult bennem.- Jó, jó menj csak...Persze majd elmegyünk...nélküle...oké, oké akkor vele. De csak miután elmondtam... Mit tudom én! -nevetett fel újra.- Majd ha nem akarja minden egyes percem leszedni a fejem...-újra kidugom a fejem s látom ahogy egyenesen áll s a távolba mered- Még szép, hogy hiányzik...igen neki talán jobban... köszönöm...Szia. -ezzel zsebre tette a telefont, s levágta magát a vizes lépcsőre, ahol az előbb én ültem. Észre sem vettem, hogy mennyire szakad újra az eső, és azt, hogy fázok, de ez most mellékes... Mit titkol? Mit mond majd el később? Ki az akivel beszélt? Hova akarnak menni? Ennyi kérdés és nem tudom egyikre sem a választ. Hát itt az alkalom kideríteni Melody. Most, vagy talán soha...

~6. rész~

London hihetetlenül szép, a forgalom nagy, az emberek mintha az életüket mentenék rohangálnak. Tipikus nagyváros. Az eső csöppet sem zavar, nem érdekel ha bőrig ázok sem. Nem sietek csak nyugisan kocogok. Sokan fekete esernyőt tartanak a fejük fölé, míg mások egy újsággal is megelégszenek. Hirtelen megálltam mikor egy kislány, aki apukája ölében van, elejti a maciját. A kislány nem szól semmit csak nézi a macit. Felveszem a kis macit és elindulok a férfi és a gyerek után.
-Elnézést uram! -szólítottam meg mire a férfi megáll és felém fordul. Kinézete alapján 30 évesnek titulálom. -A kislánya elejtette a maci. Tessék. -nyújtottam át neki a plüsst. A férfi csak nézett majd elvette.
-Köszönöm! -mondta, és már el is indultak. A kislány integetni kezd, én pedig vissza intek. Nagyon aranyos. Hirtelen az eső jobban el kezd esni, nem megyek tovább hanem megfordulok és azon az úton ahol jöttem eddig, megyek vissza.
Mikor belépek a házba leveszem a cipőm és felakasztom a kabátom. A hajamból csöpög a víz és kezemen végig fut a libabőr. Lassan lépdelek fel a szobámig. Mit fogok én egész nap csinálni ha az idő nem fog változni? -fut át a gondolat az agyamon. Nézek majd filmeket, hátha vannak valami jó filmjeik. Bár most nem horrora vágyom. Valami mese film, vagy krimi, esetleg valami akció film. A gondolataim közepette választom ki a száraz ruhákat. Egy szürke ülepes nadrágot veszek fel, és egy fekete felsőt. Nyakláncomat feltettem, és végig simítottam a madárkán, a medálon. Ezt a kis madárkát még Niall vette nekem  a 14. születésnapomra.

Bármennyire is utálom, akkor sem vagyok képes megválni eme kis ékszertől.  Lerobogtam a lépcsőn és levetődtem a tv mellett elhelyezkedő kis szekrény elé majd elhúzva az ajtaját szemügyre vettem a választékot. Szinte minden film horror volt, esetleg valami rémisztő. Az egyik dvd-n pedig öt ismerős arc. This is us, volt rá írva. Megráztam a fejem és vissza tettem a helyére. Kivettem egy újabb lemezt és...bingó! Sikeresen megtaláltam talán az egyetlen mesét, Shrek. Felálltam és behelyeztem a lejátszóba majd elindítottam. Elfeküdtem a kanapén és minden figyelmemet a zöld ogrénak szenteltem.

Már a vége felé tartott a mese, mikor az eső jobban elkezdett esni. Addig nem is tartottam lényegesnek míg nem dió nagyságú jég nem kezdett esni. Az ablak üvegen hangosan kopogott, majd a hátsó kert felől hangos üvegtörés hallatszott. Felpattantam a kanapéról, lábaimat becsúsztattam a papucsomba és a hang irányába mentem. A szám is tátva maradt mikor megpillantottam a szilánkokat a padlón és még a beeső jeget is. Felsikítottam mikor még jobban esni kezdett így elérve a lábamat. Hátrálni kezdtem de a nagy jégdarabok akkor is elértek, és erős csapásuktól lábaim fájni kezdtek. Gyorsabban kezdtem hátrálni de így csak a hatalmas könyves polcnak mentem neki, ami megingott az erős ütéstől és felém kezdett dőlni.
-Melody! Melody! -halottam meg apa hangját, és mikor a hang irányába néztem megláttam őt ahogy sebekkel a testén, véres, s szakadt ruhákban siet felém. A polcokról minden könyv rám borult, s aztán a fa szerkezet is dőlni kezdett... -Melody!!

Levegőt kapkodva nyitottam ki a szemem, így megpillantottam a felettem álló Louist és a többieket. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt. Bal kezem a nyakláncomat markolta, míg a jobb a hasamon pihent. Még mindig a kanapén voltam, és a Shrek már véget ért, az ablakot verte az eső és a jég. Álmodtam, vagy nem? Riadtan pillantottam Louisra aki már a kanapé mellett térdepelt.
-Mi történt? -ültem fel és nyakláncomat elrejtettem a pulcsim alatt, nem mellesleg Niall ahogy látom észrevette.
-Mikor haza jöttünk kintre hallani lehet ahogy sikítottál, nem tudtuk elképzelni mi történt így siettünk be, mikor megláttuk, hogy itt fekszel és gondolom rosszat álmodol. Már vagy 5 perce ébresztgettünk. -mesélte el tömören én pedig lehajtott fejjel hallgattam.
-Mit álmodtál? -ült le mellém Liam és megsimította a hajam. Hihetetlenül jól eset az érintése. Talán azért mert tudtam nem akar semmi rosszat. Megráztam a fejem, nem akartam elmondani, nem, úgy éreztem nem ment volna. -Ha nem hát, nem. -sóhajtott.- De ha szeretnéd elmondani akkor nyugodtan keress meg. -mosolygott rám, majd térdeire támaszkodva felállt és elsétált, úgy ahogy a többi fiú is, kivéve Louis. Ő még mindig a kanapé mellett térdelt és engem kémlelt. Lesütött tekintettem álltam fel, s mentem a konyha felé. A konyhapulton lévő üvegpoharat a kezembe vettem s hideg vizet engedtem bele, azután pedig nagy kortyokban ittam meg. A poharat vissza tettem a helyére és elhagytam a helységet. Mivel a nappaliban Louis és Niall tévét nézett így én inkább a konditerem felé vettem az irányt.
 Ahogy beléptem az ajtón azon nyomban guggoltam is le, majd hallottam ahogy az előbb felém száguldó telefon egy hangos csattanás után már csak darabokban hull le a padlóra. A vérnyomásom az egekbe szökött én eddig elkerekedett szemekkel figyeltem a darabkákat. Majd még mindig guggolva néztem az ellekező irányba így megpillantva a roncs tulajdonosát. Nagy szemekkel nézett rám, majd a telefon maradványokra, s aztán újra rám, ugyan ezt elismételte még többször. Kissé kellemetlen volt a helyzet így vettem egy maréknyi bátorságot és próbáltam értelmes mondatott kinyögni, de ő megelőzött.
-Sajnálom! Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak...
-Semmi baj! Jól vagyok, bár azt hiszem az nem mondhatja el magáról! -mutattam a telefon maradványaira.
-Majd veszek újat. -legyintett és fújtatva a hajába túrt. Bármennyire nem akartam vele törődni, hiszen megvan a magam problémája, mégis az agyam kerekei pörögni kezdtek akörül, hogy miért tette azt amit tett. Egy ember nem vág csak úgy egy telefont a falhoz! Még akkor sem ha közben nincs senki más egy helységben vele! Főleg ha az egy világsztár, azoknak úgysincs sosem semmi problémájuk, nem úgy mint az átlag embereknek...
-Baj van? -szaladt ki az ajkaim közül, amit abban a minutumban megbántam.
-Baj az mindig van. Most inkább csak csalódás van. -mosolyodott el  keserűen, de nem rám nézett, hanem a maga előtt lévő két, 5-5 kilós súlyzókat. Lábaim akaratom ellenére indultak meg felé majd leülve mellé a fekve-nyomó padra, néztem őt. Haja izzadtan tapadt homlokához, arcát borosták fedték, szemei csukva voltak és nagy levegőket vett miközben ajkait szorosan zárta össze. Elgondolkoztam vajon itt kellene nekem lenni? De hiszen nem is ismerem! Ki tudj lehet, hogy bedühödik és nekem jön...vagy valami más... Jaj! Ugyan Melody már megint szárnyal a fantáziád!  Picit megráztam a fejem, s újra rá néztem, majd megszólaltam.
-Elmondod miféle csalódás? -huh ez aztán szép volt! Majd pont egy olyan embernek fogja kiönteni a lelkét akit alig pár napja ismert csak meg, és előtte azt sem tudta, hogy léte...
-Szerelmi csalódás. -szólalt fel, ezzel megszakítva elmélkedésem.
-Szakított veled az akit szerettél, és te sosem gondoltad, hogy egyszer szakítani fog veled? -mosolyodtam el kesernyésen.
-Honnan tudod? -meresztette rám nagy csokoládé barna szemeit.
-Hidd el velem is eljátszották már ezt... De már megedződtem akár az acél a tűzben! -nevettem fel cseppnyi  jókedv nélkül.
-Oh... -ennyi volt csupán a válasza. Fogalmam sincs miért, de én szerettem volna ha elmondja nekem azt ami nyomja a szívét. Apa régen mindig kiszedte belőlem ha épp szakítottam, mert azt mondta akkor könnyebb lesz a szívem. Valamelyest igaza volt.
-Ki volt az? -szólaltam fel egy kis csend után.
-Komolyan nem tudod kivel voltam együtt? -emeli rám újra szemeit, s szemöldökeit a magasba húzza.
-Komolyan nem tudom. -ráztam a fejem. Látva az értetlen tekintetét tovább folytattam. -Egyáltalán nem követtem nyomon az életeteket, nem tudom ki kivel jár, ki miben jártas, ki mit szeret, kinek van háziállata, egyáltalán nem tudok semmit, csak a neveteket, Louis... -mosolyogtam rá.
-Liam vagyok! -nevetett fel, s én is vele nevettem.
-Csak vicceltem, -nevettem s belebokszoltam játékosan a vállába - de tényleg érdekel mi történt, az imént. -váltottam komolyra.
-Hát izé...Hú,, hol kezdjem...-vakarta meg a tarkóját miközben szemeit lehunyta.
-Az elején. -nevettem fel egy kicsit.
-Oké. Na szóval. Volt egy barátnőm az x-faktor előtt, de csak ez a barát-barát, fajta, tudod...-bólintottam és tovább hallgattam beszámolóját, akár egy figyelmes diák az órán, a tanárára.- Az x-faktor után megszakítottunk minden kapcsolatot egymással, mivel már nem volt úgy időnk. Aztán miután elkezdődött az első turné újra beszélgetni kezdtünk. Akkor én egy másik lánnyal jártam, Danielle-l. Vele sokáig együtt is voltam, de szakítottunk. Abba inkább nem megyek bele, hogy miért... -bólintottam, hisz egem most az igazi ok érdekelt, és nem a volt kapcsolata. Ha el akarja egyszer mondani akkor majd elmondja. - Mikor már túl léptem Dani-n, Sophia...
-Várj! Ő ki? -vágtam közbe, mivel elképzelésem se volt, hogy ki is az a Sophia.
-Ő, a barát-barát...-bólintottam így tudtára adva, hogy újra képben vagyok.- Na szóval, Sophia és én úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, és ha nem megy akkor majd szétválunk és leszünk újra csak barátok. Elég sokáig együtt voltunk, több mint 5 hónapig, és én úgy éreztem, hogy minden oké köztünk. Most pedig felhívott és közölte, hogy szakítani akar, mert ő szégyenli bevallani de a hátam mögött kavart valami Jeremy nevű hapsival. -ezt halva a szám, szó szerint tátva maradt. - Próbáltam rávenni, hogy maradjon velem de csak azt mondta, hogy hagyjam őt békén és soha többet ne keressem fel, valamint, hogy a cuccaiért majd Jeremy fog eljönni, mert ő nem ér rá, és letette. Bennem felment a pumpa és a falhoz vágtam a telefonom. De ha tudtam volna, hogy jössz akkor nem tettem volna meg! Tényleg! -nézett rám. Szemei csillogtak, és hiába próbálta leplezni igenis láttam a szeme sarkában megbúvó könnycseppet.