2015. április 15., szerda

~14. rész.~

Sziasztok! Húú. hát itt lennék. Ehhez a részhez csak annyit írnék így "előszóként", hogy ezt a részt az én személyes tapasztalatommal írtam sajnos... Ezzel a résszel felszaggattam egy nem is olyan régi sebet, s szívvel írtam. Nehéz szívvel kattintok a "Közzététel" gombra mivel, félek attól, hogy megfogom bánni azt, hogy ezt a részt ennyire személyessé írtam, de mégis rákattintok mert úgy érzem...
Kérlek írjátok meg a véleményeteket.
Jó olvasást!




Az ember talán akkor fogja fel leginkább azt, hogy mit vesztett el, amikor ott áll a nyitott koporsótól pár méterre, feketébe öltözve és egy személyt ölelve sír, úgy mint még soha. Az emberek akik eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék sajnálkozva pillantanak rám és oda-oda jönnek és kérdezik tudnak-e segíteni. A papírzsebkendő a kezemben már egyre inkább mállik szét. A ravatalozóba egyszerűen képtelen voltam eddig bemenni, pár méterrel az ajtója előtt lecövekeltem mikor ide értünk. Erőt veszek magamon és remegő kezekkel eltolom magam keresztapám karjai közül. Aggódva és piros szemekkel néz rám. Nem szólok semmit csupán a papírzsebkendőt gyűrögetve nézek a koporsó mellett zokogó bátyámra. Gyomor görccsel veszem rá lábaimat arra, hogy ne merjenek kicsuklani alólam, s apró lépést teszek előre. Gyerünk Melody! Ez az utolsó esélyed, hogy újra lásd! Nem merek. Félek. Mi várhat ott rám? Hogy nézhet ki? Istenem, hogy kérdezhetek ilyet magamtól?! Hiszem ő az én apukám, csak...csak alszik... Miért vagyok ennyire gyáva? Miért nem merek oda menni? Miért érzem azt, hogy valaki a hátam mögül átölel és nem enged oda? Miért érzem ezt mikor nem fog le senki? Látni akarom! Látni akarom még egyszer utoljára! Látnom kell, hogy elhiggyem, hogy tényleg ő fekszik ott. Apró léptekben kezdtem el befelé menni, s fejemet csak a földön tartottam. Éreztem ahogy a libabőr beteríti a testem, ahogy  lábaim minden egyes lépésnél remegnek alattam. Könnyeim arcátlanul folytak végig az arcomon, s pottyantak le az alattam lévő piros szőnyegre. Megálltam. Megálltam mert oda értem. Niall hangos lélegzet vételeit tisztán hallottam, de a körülöttünk lévő emberek halk sírását már nem. Kizártam a fejemből mindent ahogy felpillantottam apára. Ő volt az. Ott feküdt, öltönyben, nyugodt arccal. Valóban olyan volt mintha aludna. Nem alszik Melody, ő már nincs többé... Jött egy hang a fejemben mire tenyeremet a szám elé kapva bele zokogtam. A következő pillanatban pedig már bátyám ölelt át és zokogtunk egymáson. Benne volt minden fájdalmunk, minden eddig felgyülemlett érzés.
-Itt hagyott. -mondta sírástól rekedt hangon, de én mégis kristálytisztán elhallottam.
-Nem, nem akarom! -ráztam meg fejemet, ami még mindig széles vállán volt.- Ez nem igazság!
-Miért pont ő? -szólalt fel újból. Nem tőlem kérdezte. Nem kérdezte egyik itt álló, vagy ülő embertől sem. A fentiektől kérdezte. Tekintetünket újból édesapánkra emeltük s egyszerre nyúltunk az arcához, ami fagyosan hideg volt.- Vigyázni fogok rá, ígérem. -suttogta.
-Mond meg anyának, hogy szeretem. Vigyázzatok magatokra. -suttogtam én is, s hangom elhalt a mondatom végére. A pap már a helyére állt, s a koporsó fedelét is hozták. Mikor rátették szemeimet behunytam, s leültem a hátam mögött lévő székre. Mikor a beszédébe bele kezdett, nem bírtam megülni a helyemen. Rápillantottam Niall-re aki mellettem ült, s a térdeire fektetett kezét bámultam miközben könnyei hullottak. A pap szövegelése csak frusztrált, s mikor nem tudtam magam tovább türtőztetni felálltam. Nagy léptekben haladt ki, majd mikor elviharoztam keresztapám mellett, csak annyit mondtam neki, hogy mindjárt jövök. Muszáj volt egyedül lennem, túl sok volt az egész, de mégsem mentem messzire. Alig pár perc múlva vissza mentem, s keresztapám mellett megálltam.
-Nyugi már nem sokára befejezi a beszédét. -Biztosított.
-Hol van Niall? -kérdeztem mikor az én üres helyem mellett, az ő üres helyét is megpillantottam.
-Ott. Menj oda hozzá. Szüksége van valakire. -biccentett hátra egyet, majd mikor elnéztem arra az irányba megpillantottam őt, ahogy Nonita próbálja nyugtatni. Tétován mentem hozzá, s ugyanilyen tétovázva guggoltam le elé. Fekete nadrágom megfeszült lábaimon. Nonita lassan állt fel bátyám mellől, majd egy utolsó pillantást vetve ránk, egyedül hagyott minket. Kezemet borzos hajára vezettem, s onnan elsimítottam egészen a válláig.
-Gyere mennünk kell, mert viszik a...a...Ahjj Niall! -öleltem szorosan magamhoz. Egyszerűen képtelen voltam kimondani. Úgy éreztem, olyanok vagyunk mint mindenki más. Ő nem sztár, nincs körülöttünk több mint 40 ember, s minden harag amit egymás iránt éreztük most nincs jelen.
Végül sikerült magunkat annyira össze kaparni, hogy kibírjuk míg a koporsót  elvisszük az utolsó útjára, majd a sír körüli tömegben elveszettem Niallt. Fejemet kapkodtam, hogy hova veszhetett, hiszen alig pár másodperce még mögöttem jött, ám már csak jóval előttem találtam meg, s odáig már nem szerettem volna elmenni. Karjaimmal átöleltem magam, s úgy néztem lábaimat. Képtelen voltam nézni ahogy egyre s egyre több föld kerül rá. Felkaptam a fejem mikor egy kéz simult a vállamra, s megpillantottam Louis szomorúan csillogó kék szemeit. Átkaroltam a derekát, s hozzábújva sírtam csendesen. Nagy tenyerét a hátamon tartotta, s néha-néha kört rajzolt le vele.
-Részvétem! -hallottam meg magam mellett a pap szavait, de nem reagáltam rá. Nem volt rá erőm.
-Menjünk vagy még maradni szeretnél? -szólt halkan Lou miután a hangok már elhaltak körülöttünk. Vége. Valóban vége. Nincs többé. Nem láthatom újra, soha...soha. Nem válaszoltam Louis-nak csupán elengedtem, s bizonytalan, remegő lábakkal mentem a sírkőhöz amin anya, s most már apa neve is  bele volt gravírozva. Örültem annak, hogy Niall végül mégis itt Mullingar-ben temettette el, anya mellett. Ujj begyeimet végig simítottam a két néven, s a hatalmas virág tömegen pedig átfuttattam a szemeimet. Bőrömön esőcseppeket éreztem meg, s csak akkor figyeltem fel rá, hogy eleredt az eső. Még a természet is megsiratja.
-Gyere menjünk, mindjárt jobban esni kezd. -lépet mellém Harry, akinek kócos tincseit már kissé lelapította az eső. Biccentettem, s belekaroltam a felém nyújtott jobbjába- Fázol? -kérdése váratlanul ért, s összehúzott szemöldökkel néztem fel rá.- Remegsz. Jól vagy? -ja, hogy remegek? Észre sem vettem, mármint azt igen, hogy a lábam remeg, de hogy mindenem?
-Megvagyok, csak fázok. -füllentettem.- Lassíthatnánk? -kérdeztem, mivel hosszú lábaival akkorákat lépet amiket én alig bírtam követni, főleg most...
-Bocsánat. -lassította le lépteit. Hol van Niall? Merült fel bennem a kérdés, s fejemet akár egy bagoly fordítgatni kezdtem, s próbáltam szemeim világával megtalálni őt, ám nem találtam.- Úton van már haza, mert rosszul lett. -válaszolta meg Harry a fel nem tett kérdésem. Rosszul lett?- Pattanj be. -állt meg a fekete kocsi lőtt, s az anyós ülés felőli oldalt kinyitva nekem segített be a kocsiba. Néztem ahogy gyorsan megkerüli a kocsit, és beül mellém. Miután beindította, felkapcsolta a fűtést, majd miután bekötöttük  magunkat elindultunk.
Az út ami a családi házunkhoz vezetett rövid volt, ám az eső mégis jobban eleredt. Az út csendesen telt, csak Harry néha megcsörrenő telefonja zavarta meg néha amit ő azonnal ki is nyomott. A fejemet az ablaknak döntve néztem magam elé egész úton, s próbáltam úrrá lenni remegő kezemen is. Ahogy a kocsi motorja leállt, én kipattantam s amilyen gyorsan csak tudtam bementem a házba.
Bent nem néztem szét, csupán egyenesen a régi szobába akartam menni. Akartam... A saját szobám helyett apának a szobájába vezetett az utam. Ahogy beléptem az ő illata ütötte meg az orromat, s olyan volt mintha ott lett volna velem. De nem volt... Leültem az ágyra, s az éjjeli szekrényről elvettem a kissé már poros családi képünket. Hátamra feküdtem az ágy közepén, ami megvolt vetve, s tanulmányoztam a képet. Vidáman mosolyogtunk mind a négyen, háttérben a házunkkal. Magamhoz szorítva a képet, szemeimet össze préselve, hangosan sóhajtottam fel ami aztán sírásba torkollott. Honnan van még könnyem?! Az ágy mellettem besüllyed, s bátyám mellém fészkelődött.
-Ígérem én mindentől meg foglak védeni. -mondta majd magához húzott, de előtte a takarót amin apa illata volt, magunkra húzta. Csöndeben feküdtünk egymás ölelésében, köztünk a családi képpel, s rajtunk a takaróval, addig míg el nem nyomott minket a fáradság, s kimerültség és álomba nem merültünk. Egy olyan álomba ahol még mind együtt voltunk, boldogan.

2015. március 26., csütörtök

~13. rész~

 Sziasztok! Nem túl nagy örömmel jövök most, sajnos. Eléggé megrázott engem (is) Zayn kilépése, így eléggé kínlódósan sikerült befejeznem. Egyáltalán nem vagyok valami rózsásan, de már nem akartam többet késni.
Bocsánat a késésért!
Jó olvasást!




Idegesen meredtem az előttem álló személyre. Mióta hallgatózhatott?
-Mit keresel itt? Miért hallgatózol?
-Csak utánad jöttem, és bocsáss, meg de nem tudom becsukni a füleim... -forgatta meg szemeit
-Nem kell utánam jönnie egy pénz-fukar, hallgatózós, szemtelen embernek sem. -tettem karba a kezem és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a sírás nyomait.
-Nekem is hiányzik. -sóhajtott fel gondterhelten.-Tudom, hogy mennyire nehéz most neked, hidd el nekem is az, sőt mindenkinek. Itt őt nagyra tartották. Mindenkit megrázott az ami történt.
-Te nem tudod, hogy én mit érzek! Semmit nem tudsz! -ráztam a fejem, s könnyeim ellen harcoltam.- Semmit, Niall! Nem tudod milyen pocsék nekem itt lenni! Te le tudsz itt ülni beszélgetni valakivel, és kiönteni a szíved, de én?! Én nem, én itt nem ismerek senkit! Sőt, még Londonban sem! A francba már! -a sírás kitört belőlem, én pedig a térdeimre rogytam. Egyszerűen túl sok volt. Feszült voltam, éreztem ahogy minden idegszálam megfeszül. -Vigyél haza! Kérlek. Vigyél haza Mullingar-be! -néztem magam elé, s motyogtam. Niall nem szólt semmit csak felhúzott a földről, karjaiba kapott és egy ajtóhoz sétált ami kb 5 percnyire volt tőlünk, és pont ugyanúgy nézett ki mint ami ide hozott minket. Gondolkozás nélkül ugrott bele, nekem pedig reagálni sem volt időm. A londoni erdőben voltunk újra. Niall kitárta szárnyait és felszállt. Magamban imádkoztam, hogy legközelebb már Ír talaj lesz a lábaim alatt.
-Tudod, apa amikor felhívott engem skype-on, vagy egyedül voltam otthon, akkor mindig beszélt rólad. -kezdett el mesélni.- Mindig mondta, hogy épp hogyan állsz a suliban, vagy hogy épp mennyire vagy a felhők fölött vagy éppenséggel a béka alatt. Mindig azt hangoztatta, hogy egyszer majd megint jól kijövünk egymással és hárman megyünk el egy jó kirándulásra. Sokszor volt, hogy felhívott amikor te valamelyik buliban táncoltál, és mindig mondta nekem, hogy ha valami bajod lesz akkor sosem fogja magának megbocsájtani. Mindig én nyugtattam meg. Annyira szeretett rólad mesélni. Olyankor mindig egy fülig érő mosoly volt az arcán. Sosem mondta a nevedet, hanem mindig Hercegnőnek, vagy Angyalnak hívott. Büszke volt rád. -mosolygott le rám. Nem néztem rá csupán könnyes szemmel meredtem magam elé.
   A szobában feküdtem az ágyon, nem csináltam semmit csak feküdtem és lélegeztem.A nap besütött az ablakon, ezzel az egész szobát megvilágosítva. A földszintről zajok szűrődtek fel, de nem figyeltem rájuk. Már két óra telt el -vagy több- amióta Niall vissza hozott Londonba. Azóta itt fekszek, a hátam már elzsibbadt de az agyam folyamatosan kattog. Kattog a városkán, azon a farkason -aki egyébként egy srác-, és kattog azon amit Niall mondott. Idegesített a tudat, hogy Dylan-nek kiöntöttem a szívem, úgy hogy még csak nem is akartam. De legjobban bosszant az, hogy Niall mindvégig ott volt és hallgatózott. Akaratlanul is beférkőzött az agyamba az a gondolat, hogy apa ilyenkor már mellettem lett volna és a figyelmemet terelte volna, vagy kicsit felrázott volna... Ahogy belegondoltam abba, hogy többé már nem fog mellém ülni és csikizni amiért búskomor képpel bámulok ki a fejemből, a gyomrom össze zsugorodott és a torkomban gombóc lett. Fájdalommal teli hangon sóhajtottam fel hangosan, s mint egy hisztis 5 éves, az eddig hasamon pihenő kezeimet most teljes erőmből csaptam a két oldalamra. A saját gondolataim apáról most úgy égetett akár egy felhevült vas amely bőrömhöz nyomódik. A kezeim ökölbe szorulva markolták a krémszínű lepedőt, ami halk reccsenéssel adta meg magát. Hirtelen engedem el és egy gyors, és erőteljes mozdulattal fordultam a hasamra. A kispárnámat a fejem alá tettem majd arcomat beletemettem. Közben a fejemben képek jelentek meg arról amikor apa puszil, és ölel, vagy csak egy intéssel enged utamra. A hiánya egyre jobban őrölt belülről így, hogy könnyítsek akár egy picit is magamon a párnámba ordítottam, olyan hangosan ahogy csak a torkomon kifért. Ahogy a  hangom elhalt, meghallottam ahogy az ajtóm becsukódik.
-Kifelé! -mondtam hangosan és érthetően de nem néztem meg a látogatóm. Hallottam ahogy az ajtó kinyitódik majd kis idő múlva újra becsukódik. Ám de nem tartott sokáig mivel pár perc múlva újra kinyitódott.- Kifelé! -ismételtem újra de a személy nem tágított. Felemeltem a fejem, hogy lássam ki a zaklatóm.
-Az előbb kimentem de most nem fogok. -ült le az ágyra mellém.
-Pedig jobb lenne. -válaszoltam flegmán.
-Miért lenne jobb? Megértem én, hogy szomorú vagy meg minden, de nem egészséges az ha belülről emészted magad. -fejem elfordítottam tőle, hogy ne lássam gyönyörű barna szemeit ami oly sok okosságot sugallnak.
-Nem tudsz semmit. -motyogtam és a csuklómon lévő kötést kezdtem piszkálni.
-Igazad van, nem tudok semmit, de azt tudom milyen az ha magadba zuhansz, főleg egy ilyen eset után. -annyira türelmesen beszélt, mintha semmi problémája nem lenne.- Nem kellene már lecserélni azt a kötést? -meglepett a hirtelen tématerelése, de csak egy apró fejrázással reagáltam így remélve, hogy minél előbb megun és egyedül hagy. Hallottam ahogy kihúzza az éjjeli szekrényemet, és kivesz belőle valamit. Felállt az ágyról majd átsétált arra az oldalra amerre néztem és újra leült. Szó nélkül nyúlt a kezemért, majd elkezdte letekerni róla a kötést. Én pedig hagytam. Miután végzett mosolyogva nézett az arcomra, majd óvatosan arcom felé nyúlt és elsimított onnan egy hajtincset tincset. Ujjai oly' gyengédséggel értek arcomhoz, hogy végig futott rajtam a libabőr.- Látod nem olyan rossz az ha valaki segíteni akar. Csak légy nyitott egy kicsit. -arcomról elhúzta óriásinak tűnő kezét, ezzel együtt én is felültem, s szembe fordultam vele.
-Miért vagy itt Liam?
-Azért mert szükséged van valakire és én itt vagyok. -nézett egyik szememből a másikba, miközben halkan válaszolt. Nem szólt egyikünk sem semmit viszont lassan a köztünk lévő távolság csökkenni kezdett.
Mindketten elnyílt ajkakkal néztünk a másik szemébe mígnem végül ajkaink találkoztak. Ajka mézédes volt, és olyan puhán és selymesen érintette az enyémet, hogy eltudtam volna olvadni. Egyik kezét a tarkómhoz vezette úgy húzott magához még közelebb magához. Összhangban mozogtak ajkaink mígnem kicsapódott az ajtóm. Úgy rebbentünk szét akár két madár.
-Húzzál kifelé! -ordította az ajtóban álló, vöröslő fejű Niall. 

2015. február 21., szombat

~12. rész~

Sziasztok! Itt lenne rész, nem lett valami eseménydús, kicsit szétszórt is, de ez a rész kicsit megkönnyítette az én fájdalmaimat, bele írtam mindazt ami nyomja a szívem, úgyhogy kicsit kaphattok ezáltal belőlem is. A véleményetekre számítok!

Jó olvasást! :)



Ahogy az idegen nő, kinek csak a nevét tudtam, ölelgetett egyszerűen úgy éreztem, hogy megdermedtem. Végül mikor elengedett eltávolodtam tőle és karba tett kézzel néztem őt.
-Nem hallottál még rólam igaz?-mosolyodott el kedvesen.
-Hát, őszintén szólva még semmit nem hallottam önről. -ráztam a fejem.
-Óh, hát akkor legyen még elég csak annyi, hogy nyugodtan szólíts Nonitának és, hogy apád az én tanítványom volt ebben a világban. -tárta ki karjait.
-Tanítványa? Miféle tanítványa? -ingattam meg kicsit a fejem.
-Majd idővel mindenre fény derül, rendben? De most mond csak, Niall. Hogy haladsz a temetéssel kapcsolatban? -wao, ez a nő aztán tud témát váltani.-Temetést vagy hamvasztást szerveztek? -a kérdése úgy ért mint akit épp fejbe lőttek.
-Szóba sem jöhet a hamvasztás! -csattanok fel, s érzem ahogy a torkom elszorul.
-Nem lesz hamvasztás, Melody! Nonita, rendes temetés lesz Londonban. -még hogy Londonban! Miért akar egyedül dönteni?!
-Nem, Niall. -ráztam a fejem. Niall értetlenkedve kapta rám a tekintetét.
-Mi nem?
-Nem Londonban lesz a temetés! -emeletem rá a tekintetem, majd folytattam.- A temetés Mullingar-ben lesz, hiszen apa ott lakott. Az az otthona!
-Nem, Melody! Londonban lesz mivel úgy sokkal jobban kijövünk költségileg is, és már döntöttem! -komolyan? Költségileg? Úgy beszél mintha nem lenne egy híres fiúbanda egyik tagja! Másra van pénze de erre nincs? Vagy csak ennyire fukar?
-Tényleg? Költségileg?! -nem bírtam vissza fojtani könnyeim így szemeimből patakonként száguldottak le.-Na ne mond nekem, hogy ne lenne rá kereted! Nekem is van pénzem ha kell akkor bele adom mindet! De még király az, hogy velem nem kell semmit se megbeszélned! Minek is, hiszen csak a te apád volt mi?! -üvöltöttem rá, s az sem érdekelt, hogy Nonita a hátam mögött próbált csitítani. Megfordultam és kiszáguldtam a házból, ott hagyva a feldúlt, mérges, letaglózott Niallt.
Nem mentem messze a háztól mivel féltem, hogy hogyha messzire megyek akkor nem találok majd vissza, ezért csak a ház háta mögött lévő kis patakhoz rohantam. Leültem egy fa tövébe és csak folyattam a könnyeim, amíg meg nem hallottam egy furcsa zajt. Azonnal felpattantam, és a zaj irányába néztem.
-Ki vagy mi van ott? -próbáltam határozottan szólni de hangom rekedt volt és erőtlen.
 Végül egy farkas nagy feje bukkant elő az egyik bokorból. A bundája nagyrészt szürke volt, néhol fehér. A szeme barna volt és a nézése inkább volt meleget sugárzó minthogy gyilkos. Furcsa mód nem ijedtem meg tőle, sőt. Leültem vissza a fa tövébe, és hagytam, hogy mellém jöjjön, s a fejét a combomra hajtsa. Kezemet óvatosan simítottam a fejére. Szőre puha volt akár a bársony, és meleg, valamint feltűnően tiszta. -Mond, miért ilyen nehéz felemészteni azt, hogy valakit elveszítünk? -kezdtem beszélni hozzá, s ő csak nézett mintha értené is mit beszélek neki.- Miért fáj annyira ha róla van szó múlt időben?  -mosolyom fájdalommal teli volt. Az orrával megbökte a kezem további simogatásért. - Mindig, mikor rá gondolok azt próbálom elhitetni magammal, hogy ő nem hunyt el csupán elment a boltba, vagy golfozni és majd haza jön, és újra velem lesz. Csak azért teszem mert annyira fáj a tudat, hogy elveszítettem. Annyira esedezem arra, hogy újra halljam a hangját, hogy megölelhessem, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. -hangom elhalt ahogy a zokogásom felszínre tört.- Annyira igazságtalan az élet! Miért azt vette el tőlem akit mindennél jobban szerettem? Én...én úgy érzem, hogy egyedül vagyok. -a farkas hatalmas mancsát a vállamra tette és fejét oldalra döntve nézett rám úgy, mintha azt üzenné, hogy ő itt van.- Amikor megtudtam, hogy elhagyott nem tudtam mit tegyek. Azt akartam, hogy csak vicc legyen az egész. Nem akartam elhinni azt, hogy nem búcsúzott el, és én se tőle. Bármikor, mikor lehunyom a szemem, halkan hallom a hangját ahogy azt mondja; "szeretlek kicsim!" . Aztán bele gondolok abba, hogy mi lesz akkor ha többé már nem tudok rá emlékezni? Nem akarom....nem akarom, hogy eltemessék... Nem akarom, hogy....hogy a föld elválasszon tőle. Nem akarom ezt az egész kibaszott helyzetet! -törtem ki újra zokogásba, arcomat a farkas sűrű nyakszőrzetébe temettem, s karjaimmal szorítottam magamhoz.- Újra azt akarom, hogy otthon legyek vele... -leheltem a puha bundába. Pár perc múlva elengedtem és úgy éreztem, hogy a lelkem kicsit könnyebb lett. Ám mikor elengedtem a farkas rám nézett a meleg, nagy, barna szemeivel és lehajtott fejjel elszaladt újra a bokorba. Szép, már meg is unt... A nadrágzsebemből elővettem egy kissé gyűrött papír zsebkendőt és a szememet kezdtem törölgetni vele, addig amíg újra zajt nem hallottam. Biztos a farkas visszajött, gondoltam és vártam, hogy elém érjen.- Mi van te fenevad vissza jö...ömm izé elnézést azt hittem, hogy egy farkas aki az előbb itt volt...bocsánat! -kezdtem szabadkozni, mikor a farkas helyett egy fiatal, talán velem egykorú srácot láttam meg. Szó nélkül ült le mellém, a kopott farmerjében  és fekete atlétájában. Barna haja rövid volt felül kicsit hosszabb, és barna szemei voltak akár...akár a farkasnak
-Üdv! A nevem Dylan Wolfday. -úgy mosolygott rám mintha már látott volna.
-Szia! A nevem Melody Horan, és még egyszer bocsánat az előbbiért. -tekintettemet a nadrágomra szegeztem, és próbáltam leplezni az előbbi sírásom nyomait.
-Semmi baj, és a fenevad itt ül melletted. -először nem tudtam mire céloz majd ahogy vissza pörgetettem az agyamban, már tudtam hogy a megszólításomra gondolt. Várjunk csak...
-Várj! Te...te voltál? Te voltál a kutya? -szemeim golf labda méretűekre nagyobbodtak és úgy lestem rá.
-Héj! Kikérem magamnak! Én egy farkas vagyok és nem egy holmi kutya! -csattant fel áll mérgesen. Istenem kiöntöttem a szívemet egy idegennek! Komolyan Melody? Itt ül melletted egy vérfarkas és te ezen rágódsz? -Egyénként jobb már?
-Mi? -néztem rá.
-Az, hogy kibeszélhetted magadból.
-Igen, azt hiszem. Csak tudod ha tudom, hogy a farkas, vagyis te, érted amit mondok akkor inkább magamban tartottam volna... -újra csak a nadrágomnak szentelem a szemem világát.
-Hidd el nekem, hogy arra a fájdalomra amit most te érzel arra nincs jobb gyógyír mint a beszélés. Nem jó sokáig magadban tartanod mert akkor sosem fog enyhülni a fájdalom amit érzel itt. .-kezét a mellkasára tette, oda ahol a szíve van.
-Tudod, lehet, hogy igazad van. De én nem vagyok olyan mint a többi ember. Én nem tudom kiönteni a szívem az első jött-mentnek...
-Tudom. És azt is tudom, hogy örökké fog fájni az ami történt, a veszteséged. A seb beforr de a heg örökre ott marad... -simította tenyerét a vállamra. -Viszont ha bármikor szeretnél beszélgetni és erre jársz nyugodtan kiáltsd csak a nevem. A farkasoknak jó a hallásuk! -ezzel felállt majd elment. Furcsa egy alak, de...de valahogy nagyon aranyos. Kifújtam az orrom a zsebkendőbe, majd feltápászkodtam a földről.
-Te meg mit keresel itt?!

2015. február 3., kedd

~11. rész~

Jó olvasást! Véleményeket várok! :)




-Nem mesét akarok hanem igazat, és végre nem titkokkal körbevéve lenni! -tártam szét karjaim. Csak mondják el az igazat, elegem van a titkokból és úgy körülbelül mindenből ami itt van. Leültünk a földre és Niall próbált valamit makogni, de fél perc elteltével abba hagyta és miután össze kaparta a gondolatait megszólalt.
-Először is szeretném azt leszögezni, hogy minden amit elmondunk igaz, és nem hazugság, vagy mese! -nézet a szemembe én pedig forgatva azt, térdeimre támaszkodva figyeltem rá.- Elvileg apának kellett volna mindenről beszámolnia neked, akkor ha ő úgy érzi, hogy tudnod kell. Mivel már úgyse tudnám kimagyarázni magunkat ezért itt az idő, hogy kiterítsem előtted az igazat. -idegesen és frusztrálva túrt szőkésbarna hajába, majd a parkettát tanulmányozva folytatta volna, de a többiek felálltak és elindultak ki a szobából.-Héj, most komolyan itt hagytok?! -tárta szét karjait rájuk nézve.
-Ez a ti beszélgetésetek, neked kell neki mindent elmondani, mi nem karunk beleavatkozni.-mosolygott Liam, majd intve ő is elhagyta a termet úgy ahogy a többi három srác is.
-Micsoda kedvesség! -rázta a fejét majd felállva elsétált a zsámolyokhoz és leülve rá, fejével biccentve kért meg, hogy üljek át oda, amit meg is tettem.- Hol is tartottam...ja igen! Na szóval. Mi angyalok nem csak úgy vagyunk itt, hogy csak úgy szállingózzunk mint a hó télen, hanem feladtunk is van. Igaz, hogy nem itt hanem máshol. Van egy hely ahová mi, angyalok tudunk elmenni, valamint te! -mutatott rám. Hogy én?! Milyen mesét akar nekem bemesélni? Nem vagyok én hülye... Ép szólásra nyitottam volna szám, hogy valami csípőset oda sózzak neki de ő folytatta.- Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi az a hely és, hogy miért nem jártál még ott, valamint miért tudsz te belépni oda, közlöm veled, hogy nem kell mert elmondom! A hely neve Shadow Coutry, egy ország, de nem olyan mint például Orosz vagy Olasz ország. Ott minden van, minden ami itt nem, vérfarkas, angyal, manó, tündér, elvétve kentaur. Minden. -kitört belőlem a mélyről jövő nevetés, vagyis inkább jobban monda röhögés. Manó? Tündér? Mi az, csak nem egy Csingiling mesét mesél? Ez nevetséges!
-És ott él Edward Cullen és Bella Swan, meg Jacob Black? -nevettem tovább de ő csak mérgesen nézett rám.- Na meg Csingiling?
-Melody! Ez nem a Twilight sem pedig valami más mese! Vegyél már komolyan, legalább egyszer! Ez fontos dolog! -emelte fel egy kicsit a hangját, de én nem bírtam abba hagyni a kacarászást.
-Vegyelek komolyan? Oké, de mond csak a tündéreknek szokott hasmenésük lenni? Ha igen akkor repülésközben csíkot húznak maguk után? -röhögtem fel.- És...és a manók legalább tudnak írül táncolni, vagy már megtanítottad őket? -Niall fel állt, s felhúzott engem is.
-Ha nem hiszel  nekem, akkor majd a szemednek hinni fogsz! -ezzel pedig kifelé kezdett húzni.- Srácok! -kiáltott. Pár perc múlva már előttünk is voltak.- Menjünk, elviszem oda, majd jövünk! -a többiek bólintottak. Niall pedig újra húzni kezdett ezennel a kertbe ahol kitárva a szárnyait felvett és felrepült. Talán jobb lesz ha hozzászokom a repkedéshez, vagy csak fejet hajtok a tény előtt, hogy egyszer ez lesz a vesztem... Jobb lesz ha ilyenkor nem agyalok... Szemeimet becsukva kapaszkodtam Niall-ba, mellesleg pizsamában...na jó az a pizsama az amit még Lou adott, de akkor is!
-Itt vagyunk! -mondta körülbelül 15 perc elteltével. Miután megéreztem talpaim alatt a szilárd talajt kinyitottam a szemeimet. Fa. Jobban mondva fák. Ez volt amit azonnal megpillantottam. Minden hol fa. Itt, ott, amott, emitt. Vagy egy erdőben vagyunk vagy...nem tudom hol.- Nyugi ez még csak egy erdő. -röhögött fel látva az értetlen arckifejezésem.
-Aha, szóval itt akarsz eltenni láb alól mi? -tudtam, hogy nem így van de jó volt húzni az agyát.
-Hát tudod nem is olyan rossz ötlet...-tettet gondolkodást. Majd fel nevetett és egy nagy odvas, zöld mohával fedett fához lépet. Kezével benyúlt az egyik odúba majd mintha valamit elforgatott volna egy kattanást lehetett hallani. Kezét kihúzta az odúból, hátrébb lépet és egyszer csak a földön termett egy kis faajtó. Mi a szent szar?! Ez most komolyan magától jött ki a földből? Nem volt nagy szám a kinézete csupán, egy méterszer egy méteres fa deszkákból álló ajtó volt amin a fogantyú egy nagy oroszlán feje volt, és enyhén moha borította, valamint kisebb gallyak. Mintha évekig nem használták volna és már a porhadás szélén állt szinte. Niall úgy nyitotta fel mintha csak egy új állapotban lévő ajtó lenne, ámde az ajtó nagy nyikorgással nyílt ki. Közelebb léptem és bele néztem, de nem láttam semmit csupán sötétséget és melegséget. Meleg áradt ki a....a lyukból...- Ugorj bele! -utasított, a lyuk, gödör -vagy mit tudom én mi- felé bökve. Ugarjak bele? Ez megzakkant! Remélem nem gondolja komolyan hogy én egy istenverte sötét göndörbe -igen, elkönyvelem egy gödörnek- fogok bele ugrani! Kitudja lehet, hogy kígyó van benne, vagy valami szöges ágy, vagy...vagy csontvázak...
-Obama kérésére se ugarnék bele! Ugorj te, úgyis te...te izélted elő! -léptem hátra, karjaimat pedig melleim alatt összefontam.
-Ugyan már mit ijedsz be egy ajtótól! -röhögött fel. Egy ajtótól? Az az ajtó véletlen egy sötét gödörbe vezet!
-Ez az ajtó valami fekete gödörbe vezet! Nem vagyok hülye, hogy bele ugorjak! -a fejemet ráztam, de Niall csak mögém szaladt, átkarolta a csípőm és felemelt, majd araszolni kezdett a gödör felé.- Úristen! Te megőrültél! Tegyél le! Eressz el! -kapálóztam és össze vissza próbáltam magam dobálni de ő megállt a gödör szélénél.- Ne! Segítség! -ordítottam, s próbáltam őt megfogni, de akkor elengedett én pedig zuhanni kezdtem a fekete gödörbe. Éreztem ahogy a hajamba belekap a zuhanás szele és összeborzolja. A szemeimet szorosan zártam össze, arcomat pedig kezeimbe temettem. Milyen mély lehet? Fájni fog a halál? Ahj még persze, hogy fájni fog, hiszen meghalsz!  Nem sikítottam, úgyse tudtak volna már segíteni. Kész vége, itt a végem.
Ám az éles fájdalom elmaradt. Valami puhára érkeztem de mégis szúrt, s furcsa hangokat hallottam. Már meghaltam? Óvatosan emeltem el a kezemet az arcom elől, és az állam leeset. Egy szalma halom tetejét voltam. De ami a legfurcsább volt az az előttem elterülő látvány volt. Egy hosszú föld út volt aminek két oldalán össze vissza faházak voltak, és kiskertek, valamint fák, sok sok fa. Emberek jártak-keltek, de még ha normál méretű is lett volna az összes, na meg némelyiknek ne lett volna nagy fehér szárnya, s ne lett volna köztük farkasok... Törpék, -vagy manó nekem már mindegy- angyalok és kicsit szálló tündérek. Úristen, hova keveredtem? S egyből bevillant: Niall igazat mondott. Milyen nevet is mondott? Shadow.... és aztán ott volt a tábla nagy betűkkel kiírva, hogy "Shadow Country kórház"   De még az épületet -ami  amúgy egy extra méretű faháznak felelt meg- sem nézhettem meg mert valaki landolt mellettem, pontosabban Niall. Le tessékelt a szalmahalomról és egy kunyhó felé kezdett húzni. Hadakozhattam volna de még akkor sem ébredtem fel a halálfélelmemből és meghökkenésből amit ez a hely hozott ki belőlem. Kopogás nélkül nyitott be, s elkiáltotta magát.
-Ninota! Gyere gyorsan! -s abban a minutumban egy őszhajú nő száguldott ki az egyik helységből. Arca ráncos volt, szemei kékebbek mint nekem, s ajkain szűnni nem akaró mosoly. Haja rendezett kontyban volt, ruhája pedig egy régi fajta hosszú ruha volt ami hiába, hogy régimódi volt mégis kifinomult hatást keltett.
-Oh, Krisztusom! Niall, fiam mond azt, hogy ez a gyönyörű lány a húgod! -kapta kezét a szája elé mikor elém állt.
-Ő az! -bólintott, s ajkai felfelé hajlottak.
-Istenem! Hát Angel milyen gyönyörű nő lettél! Olyan régóta akartalak újra látni! Hát eljöttél! Végre itt vagy! -ölelt magához én pedig csak álltam akár egy kőszobor.  Újra látni akart? Hiszen még sosem láttam! Ki ez az idegen nő?! 

2015. január 20., kedd

~10.rész~

A titkok néha vonzzák a rosszat,
míg az őszinteség néha elkerüli azt...



Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, majd mikor szemeimet sikerült rávennem arra, hogy kinyíljanak egy idegen szobában találtam magam. Hol vagyok? Villant fel bennem a kérdés aminek megválaszolásával még vártam. Csuklóm fájdalmasan lüktetett, amit már nem is annyira vettem figyelembe, mikor végignéztem magamon. Egy férfi melegítőnadrágban voltam ami nagy volt rám, és egy vastag kötött felsőben, ami szintén férfi volt. Kinél vagyok? Jött egy újabb kérdés a tudatalattimtól. Felálltam az ágyról és pár lépés után látóterembe kerültek a ruháim amik most egy fekete fotelbe voltak fektetve. Ahogy oda sétáltam és megérintettem őket, megállapítottam, hogy vizesek. Aztán minden eszembe jutott ami történt. Niall, beszélgetés, az a Nonita nő, a repülés, a csónak, eső, Louis. Ezek szerint Louis-nál vagyok. Egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül mikor fejembe újra belehasított a fájdalom, és ezzel együtt a csuklómba is. Mi van már egy idegkörön futnak?! Mérgelődtem magamban. Szőkés tincseimet hátamra túrtam, azután pedig elindultam az ajtó felé. Muszáj megkeresnem Lou-t! Az ajtón kilépve választanom kellett vagy jobbra vagy balra. Végül jobbra mentem. kerestem valami lépcsőt amin lemehetek a földszintre, mivel az emeleten voltam. Miután a folyosó végén nem találtam lépcsőt, vettem egy 180 fokos fordulatot és komótos léptekkel haladtam a másik irányba. Szemeimet a falon vezettem végig miközben haladtam. A falon bekeretezett fényképek lógtak, volt amin Louis volt, amin -gondolom én- a családjával, és volt egy barna hajú, szép mosolyú, csinos lánnyal pózolt, valamint voltak csupán random festmények, és különböző képek a többiekkel, még kicsit bebarnult képek is lógtak közöttünk. Volt egy polc ami előtt lecövekeltem. Egy kis polc volt, nem volt nagy, nem volt túl cicomázva, csupán egyszerű motívumok voltak belefaragva, viszont a tartalma volt az ami megfogott. Egy kép volt rajta ami még az X-Faktor idején készülhetett, mind az öt srác rajta volt és nagy mosollyal mutattak X jelet a kamerába. A kép mellett volt egy papír amit a tehetségkutatóban adtak nekik, gondolom az volt Louis száma: 155204. Aztán mellette két érem volt. Foci érmek.  És ennyi. Ennyi volt a polcon. Olyan volt mintha félig valaki lepakolta volna.
Váll rándítva haladtam tovább, míg végül megtaláltam a lépcsőt. Végig barna, puha szőnyeg borította az egyenesen lefelé nyúló lépcsőt. Még mindig lomha léptekkel vettem egymás után a lépcsőfokokat majd mikor elfogytak akkor elindultam balra, mivel arról hallottam sutyorgást. Óvatosan toltam be a lengőajtót s pillantottam meg Louist ahogy egy lánnyal beszélgetett. A lány a konyhapulton ült keresztbe tett lábakkal, míg Louis épp egy pohár gőzölgő valamit kavargatott. Amint beléptem észre vettek. A lány leugrott a pultról és Louis mellé állt.
-Jó reggelt. -mosolyog rám Louis.
-Jobbat! -fogom a halántékom.- Lou tudnál adni nekem egy fájdalomcsillapító gyógyszert? -szinte már könyörögtem. Utálom a fejfájást.
-Persze! -lépett az egyik szekrényhez, majd egy fonott kis kosárkát vett ki és abból vette elő a számomra aranyat érő gyógyszert. Kezembe adott egy szemet amit egy kis vízzel lenyeltem.
- Oh, bocsánat, udvariatlan vagyok. -fordultam a lány felé aki eddig Louis-n tartotta a tekintetét, de ahogy megszólaltam azonnal rám kapta.- Melody Horan vagyok. -nyújtom felé a bal kezem, mivel úgy éreztem a jobb kézfejem leszakadni készül.
-Eleanor Calder -mosolygott és elfogadja kissé béna kézfogásomat.
-És a barátnőm! -szólalt fel Lou az asztalnál ülve.
-Igen.- nevetett fel- Ahogy mondja, öhm tegnap én öltöztettelek át, remélem nem baj, Louis mondta, hogy vizesek a ruháid és gondoltam akkor inkább nem hagyom, hogy megfázz. -magyarázta és arcán látszott, hogy kicsit zavarban érezi magát.
-Öhm... izé...-makogtam- nem baj, és köszönöm. -szedtem össze egy viszonylag értelmes mondatot.- és neked is köszönöm Louis amiért értem jöttél. -fordultam az említett felé.
-Nem kell megköszönnöd! -legyintett, és abban a pillanatban szólalt meg a telefonja amit azonnal fel is kapott az asztalról.- Bocsánat. -mondta, s nagy léptekkel hagyta el a konyhát.
-Mi lett a csuklóddal? -bökött az említett testrészem felé Eleanor.
-Csak egy kis baleset. -húztam el a számat. Megértően bólintott egyet és a konyhaszekrény egyik legmagasabb polcán -amit alig ért fel- kezdett kutakodni, majd némi keresgélés után kiemelt egy kötszerekkel teli kis kosarat.
-Gyere, lecserélem a kötést. -biccentet az asztal felé. Mind a ketten helyet foglaltunk az asztalnál, ő pedig óvatosan kezdte letekerni a fáslit a csuklómról.- Be van dagadva. -nézett rám.
-Meg van zúzódva. -rántottam vállat. Szó nélkül állt fel az asztaltól, s egy fáslit a víz alátett majd miután nem csöpögött belőle a víz, vissza hozta és rátette a csuklómra. A hidegtől végig futott rajtam a libabőr, de ő csak mosolygott. Miután ellátta a csuklómat beszélgetésbe elegyedünk. Körülbelül fél óra múlva Louis tért vissza, s arcán tisztán kivehető volt az aggodalom, és még valami amit nem tudtam leolvasni róla. Le ült Elanor mellé és rám nézett.
-Ömm...-vakarta zavarában a tarkóját.- Melody nálad van a nyakláncod? -szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Miért érdekli őt az én nyakláncom? A kezem automatikusan kezdte el keresni a nyakláncot de nem lelte, engem pedig valamiféle hiányérzet öntött el.
-Nem tudom hol van, lehet hogy elhagytam.
-És hol? Merre? -nézett egyik szememből a másikba.
-Nem mindegy az? Lehet akkor mikor Niall elől futottam, vagy mikor a levegőben voltunk, nem tudom. -ráztam a fejem.  Louis felpattant s ki akart viharzani, de elkaptam a kezét s nem engedtem el addig míg szemtől szembe nem álltam vele.-Miért érdekel ennyire? -néztem vele farkasszemet.
-Az...az nem lényeg! -köszörülte meg a torkát, s indulni akart de újra visszatartottam
-És most hova tartasz? -még mindig a kékségeibe néztem, amiben saját szempáromat láttam.-őszintén! -tettem hozzá. Egy nagyot sóhajtott, és száját szólásra nyitotta.
-Megkeresem.
-Miért? Az csak egy nyaklánc. -szemöldökömet össze ráncolva néztem rá.
-De...de Niall-tól kaptad, biztos sok számít neked! -hadarta, de a tekintetemet kerülte. Hazudik- állapítom meg.
-Hazudsz! -amint kimondtam összerezzent.
-Én...öm...én nem hazudok Melody! -újra kerülte a pillantásom.
-Louis! Miért érdekel az a nyaklánc? -hangom kicsit hangosabban szólalt meg a kelleténél, s ez engem is meglepet. Nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni a lakásból, egyenesen a tetőtér felé. Felérve az ölébe vett és kitárta a szárnyait.- Na nem! Ne... -de már késő volt kiugranom a kezei közül mivelhogy már a levegőben voltunk. Már csak akkor eszméltem fel mikor a verandán álltunk. Légzésem szapora volt, de követtem Louist be a házba.
-Várj meg itt! -állított meg a nappaliban, ő pedig tovább ment a kondi terem felé. A frászt! Miután eltűnt az egyik folyosón, utána settenkedtem majd láttam ahogy bemegy a terembe, így oda szaladtam. Mázlimra az ajtó résnyire nyitva volt, így csak lassan tovább nyitottam, épp annyira, hogy lássam a falon lévő tükröt, ami őket tükrözte vissza. Ahogy beszélni kezdett Lou én úgy hegyeztem a fülemet.
-El kell mondanunk neki! -hangja higgadt volt mégis mintha kicsit feszült lett volna.
-Nem. -Niall tömör válasza, kiharcolta magának azt, hogy mindenki rá figyeljen.- Nem akarom, hogy baja essen! -Hogy bajom? Nekem? Mégis hogyan? Ugyan már!
-Niall, ha mi nem mondjuk el neki, akkor máshogy fogja megtudni...- kezeimet a pizsamámul szolgáló nadrág zsebébe csúsztattam, s éreztem benne valamit majd mikor kiemeltem a nyakláncom nézett vissza rám. Hát itt vagy. Akkor mégsem hagytalak el, de ezt nem kell még tudniuk, majd vissza csúsztattam a zsebbe.- Niall, gondolkozz már! Nincs nála a nyaklánc, mi pedig nem lehetünk 0-24-ben mellette! -folytatta magyarázást Zayn. Miért mi van akkor ha nincs nálam a nyaklánc? Már komolyan nem értek semmit...
-Tudom Zayn, de meg kell értenetek, hogy félek! -Hahaha Niall Horan fél, micsoda nagy vallomás volt ez! Videóra kellett volna venni, biztos YouTube rekordot döntene!- Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak. -rázta tehetetlenül a fejét. "Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak." -visszhangzott a fülemben. Mégis mi vagy inkább mik lennének ott? Talán zombik vagy terroristák? Esetleg valamiféle maffia banda tagjai? Tuti, és lehet, hogy ez a Nonita nő terjeszti a drogot nekik! Ah, lebuktak! Lődd le magad Melody...
-Nonita biztos segítene neki! -már megint az a Nonita, de most komolyan mégis miben segítene? -Nem titkolhatod előle örökké! -tárta szét hosszú karjait Harry.
-Nem, és pont! Senki sem mondhat neki semmit! Az én húgom és már én felelek  érte! Szeretném minél tovább távol tartani Shadow Country-tól. -nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe, zsebemben a láncommal. Mind az öt fiú rám kapta a tekintetét és ijedt arccal néztek rám.
-Magyarázatot! Most! -álltam meg előttük, keresztbe tett karokkal.
-Kezdődjön a mese. 

2015. január 13., kedd

~9. rész~

Félelem és remény.
Ez a két érzelem volt bennem miközben a csónakban összekucorodva ültem, s éreztem ahogy minden perc elteltével egyre erősödik a szél, a csónak pedig ringatózik a fodrozódó vízen, miközben egyre jobban esik. Vihar közeledik...- állapítom meg magamban, miközben fejem az ég felé emelem.
-Vagy már itt is van...-suttogom, s össze rezzenek mikor hangosan megdörren az ég.   Már egy halom SMS-t küldtem Louisnak, és hívtam is de nem vette fel. Félek. Félek mert ha ez a csónak felborul akkor tudom, itt a vég. A lapátokat már próbáltam használni de csak körbe-körbe haladtam velük. Semmire sem mentem. Viszont a remény még él bennem. Reménykedek abban, hogy egyszer csak megszólal a telefonom vagy megjelenik újra Niall és elvisz innen.
Hajam vizesen tapad a hátamra, úgy mint az ázott nadrágom a lábaimra és a felsőm a felsőtestemre. Remegek mert nincs mi meleget adjon, s kezem is fájdalmasan lüktet amiért szorosan fonom magam köré, s nem törődök azzal, hogy vigyáznom kellene rá. Az ég újra ordít egyet én pedig újra összerezzenek. -Hagyd abba. -suttogom. Mintha az ég ellenem játszana újra meg mutassa mekkora hangja is van.- Hagyd abba! -ordítok fel reményvesztetten, és könnyeim útra kelnek arcomon.- Elég! Hagyd abba!- Ordítok mert félek, ordítok mert azt akarom hogy otthon kelljek fel és apa mellettem legyen, ordítok mert nem akarok itt lenni!
Eltelik néhány perc és egy halk hangra leszek figyelmes az eső hangos zajával szemben. Fejem a  hang irányába fordítom.
-Louis. -suttogom elkerekedett szemekkel. Szárnyai ritmusos csapásokkal hozzák őt egyre közelebb, s közelebb hozzám, ő pedig folyamatosan engem néz. Legszívesebben felugranék és örömömben megölelném, de ehelyett inkább ülve maradok és hevesen lélegezve őt nézem. Óvatosan lép rá a csónakra mire az még jobban ringani kezd. Felém nyújtja a kezét de én nem merem felé nyújtani a kezem, félek, hogy ha megmozdulok akkor felborul az így is ingatag csónak. Fejem a két térdem közé hajtom, s becsukott szemekkel próbálom abbahagyni a sírást. Összerezzenek mikor kezeit a combomnál észlelem a másikat pedig a hátamnál. Mikor elemel az ingatag talajtól a csónak megbillen én pedig mint egy ijedt ötéves kisgyerek karolom át Louis nyakát és fúrom az arcomat nedves pólójába. Érzem azt, hogy nem függőlegesen áll már hanem a levegőben van, és a fejemben a vészcsengő őrült hangzavarba kezd, s még a fülem is erőteljesen becseng. Az egyik kezem a fülemre teszem, s próbálom csillapítani az erőteljes csengést. Hallom ahogy Louis beszél de hangja tompa. Szemeimet nem tudom kinyitva tartani hosszabb ideig csupán pár pillanatra, így az egész olyan mintha csak képeket látnék, majd már képek sem jelennek meg...

~Louis Tomlinson~

Félig leragadó szemmel nézem a tévében az egyik főzős csatornát, miközben azon rágódom, hogy mióta kell egy ételbe annyi sót bele tenni, mint az a kissé zakkantnak tűnő nő tett. Nem nagyon izgat a főzés, csupán nincs jobb adó jelen pillanatban, na igen, és még az is közbe játszik, hogy a távirányítót sem találom.
-És most bele rakjuk az apróra darabolt húsnak a felét. -magyarázta majd tovább folytatta, miután bele rakta a húst a fazékba.- Így ni, köszönjük a részvételt drága husi. -ezzel a mondatával, eléri nálam azt, hogy felröhögjek. Ez a nő tényleg nem ép elméjű! Fejemet rázva állok fel, lépek a tévéhez majd nyomom meg a kikapcsoló gombot, ezzel egy időben pedig a ház bejárati ajtója hangosan csapódik be. Sóhajtva megyek az irányába, hogy ki érkezett meg ilyen sebbel-lobbal. Ép, hogy ki lépek a nappali ajtón meg pillantok egy ideges Niallt. Nem tagadom ez a faj itt nagyon gyakori, s nagyon veszedelmes is olykor.
-Utálom, gyűlölöm, utálom, gyűlölöm! -kántálja, s felszalad a lépcsőn -vélhetőleg a szobájába-. Van egy olyan sejtésem, hogy nem épp a szomszéd bácsival van problémája, akit lassan 3 napja nem láttunk... lehet, hogy...mi van ha megh...Jézus!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat haladtam fel a lépcsőn, majd fordultam jobbra s álltam meg a szobája előtt. Kezemmel már kopogtatni akartam, de inkább csak lenyomtam a kilincset s beléptem a szobába. Az ágyán ült és csak nézett ki a fejéből.- Mi tettem, hogy ennyire utál? -néz felém, miközben hajába túr.
-Szerintem van rá oka, hogy haragudjon! -rántok vállat, mire ő csak bosszúsan fújtat.- Most hol van? -leülök mellé és csak nézek ki a velünk szemben lévő ablakon a zuhogó esőbe.
-Egy tó közepén. -mormolja közönyösen. Az hittem rosszul hallok. Mi a fészkes fenét keres ő egy tó közepén?
-Hogy hol van? -hangom két oktávval feljebb ugrik. Idegesen állok fel és nézem a még mindig a földet szuggeráló srácot.
-Egy tó közepén, Isten tudja mi annak a neve! -csap az ágyra. Mentem lehidalok ettől a gyerektől!
-Most te komolyan otthagytad a húgodat egy tó közepén, szakadó esőben?! -hangom magasan csendül fel egy pillanatnyi csendesség után.
-Mi a francért kotnyeleskedik akkor? Nem kell hallgatózni amikor telefonálok és akkor most nem lenne ott! -szinte látom a feje fölött a füstöt miközben fel-le járkál a szobában.
-Kivel beszélgettél?
-Nonita. -Egy szó, bennem pedig megfagyott még a vér is.
-Mit tudott meg? -túrok idegesen tincseim közé és egy mélyről szökő sóhajt engedek ki ajkaim közül.
-Hát még nem érti nagyon. Sőt szinte semmit, csupán annyit, hogy róla volt szó, meg...-mondandóját egy hangos dörgés zavarta meg.
-Figyelj ezt még folytatjuk, és megnyúzlak ha szegény lány tüdőgyulladásban fog apátok után menni, vagy ha belefojtsa  magát abba a rohadt tóba! -nyitom ki az ablakot, majd könnyed mozdulattal szökkenek a párkányára.- Melyikre vitted? -nézek át a vállam fölött.
-Ami körülbelül fél órára van innen. -rántja meg lazán a vállát. Lenyelem azt az akaratomat miszerint fejbe vágom egy közelemben lévő tárgyal,s inkább elrugaszkodok az ablaktól, majd pár pillanat múlva már magasan a házak fölött vagyok.
A ruhám elázott, a hajam a homlokomra tapadt, és elfáradtam a szembe szél miatt de  mikor meghallottam az eső zaja mellett egy ismerős ámbár igen ideges hangot, minden bajom szerte foszlik. Nagy szárcsapásokkal szárnyalok a vadul ringatózó csónak felé, s a benne kuporgó lányhoz.
Nem viszem vissza hozzánk inkább az én saját lakásomba viszem. Ez nem egy ház, aminek van nagy kertje, hanem egy panellakás, ami tágas és nekem pontosan megfelelő. Fél éve vásároltam arra a célra, hogy ha nem akarok a közösben lenni akkor ide eljövök, igaz két emelete van, de nem annyira nagy mint a közös. A vendégszobába teszem le a remegő lányt, majd ráhúzom a takarót. Telefonomat előveszem, s a híváslistában kikeresem a nekem szükséges nevet és már tárcsázom is.
Negyed óra múlva már az ajtóm előtt is áll, és egy csók után elvezetem a még mindig szunyókáló Melody-hoz.

2014. december 31., szerda

Novella (?) Avagy boldog új évet kívánok!

Figyelem! Ez a bejegyzés teljesen független a történettől!! És az fent van az első blogomon is!

Harry-vel épp a nappaliba tartunk ahol ott vannak a többiek is. Közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, hogy nem megyünk el sehova, csupán itthon leszünk és szűk körünkben ünnepeljük meg az új évet. Az asztalon már a pezsgők türelmetlenül várják, hogy végre felbontsák őket, de még várniuk kell.
Lassan megyünk, s csatlakozunk a nevető társasághoz. Szűk körünkben van Liam, Niall, Louis, Zayn, Eleanor, Danielle, Perrie, Harry és persze én.
A házban csupán néhány gyertya és kis villanyok égnek, amik nem világítanak erősen így félig sötétségben van a helység, mi mégis látjuk egymást és jó a hangulat. A díszítés és a fények amiket mi lányok csináltunk a délelőtt folyamán, nagyon jól mutatnak. A pezsgők mellett vannak a sütemények, kólák, valamint a különböző trombiták, illetve konfetti szórók amit még Louis csempészet a kosárba.
-Srácok esik a hó! -szólalt fel El az ablaknál állva és kifelé nézve. Szinte egy emberként mentünk az ablakhoz és néztük ahogy a hó nagy pelyhekben esik. Liam és Louis valamit súgtak egymásnak majd elindultak az asztal felé. Liam próbálta egyszerre megfogni a pezsgőt illetve a poharakat de kevés sikerrel, ezért segítségére siettem, ahogy a többiek is. Egy kis ügyetlenkedés után már kint az udvaron volt az asztal rajta azokkal amik bent a házban is rajta voltak, csupán a hópelyhek díszítették még jobban. Hiába eset a hó mi nem fáztunk. Harry átölelve a derekamat fúrta arcát a most begöndörített hajamba majd motyogni kezdett.
-Első szilveszterem amit életem szerelmével töltök.  -arcom égni kezdett így inkább lehajtottam a fejem és mosolyogtam akár egy idióta. Megfordultam ölelésében.
-Első szilveszterem amit életem szerelmével töltök és a világ legjobb barátaival. -suttogtam ajkára majd megcsókoltam. A csókunk lágy volt, csupán ajkunk ért össze. Nem kellett más. -Mennyi az idő? -kérdeztem Niall felé fordulva.
-A pontos idő drága Sara... -nézett az órájára majd vissza a szemembe -23:31 -nevetett. Nem tudom mi volt vicces rajta, de aranyos volt látni ahogy nevetve  mutogat a hátam mögé. Hátra néztem s megláttam ahogy Harry épp egy konfetti szóróval célozz rám
-Neee!! -nevetve sikítottam, és szaladtam el előle. Hiába cikáztam jobbra-balra akkor is könnyen célzott egyenesen rám. Összegörnyedtem a nevetéstől és próbáltam minél több konfetti darabot kiszedni a hajamból. Ahogy felegyenesedtem, megfordultam és rálátást nyertem arra ahogy Harry hasát fogva, összehúzott szemekkel nevet. Aranyos látvány volt, de a bosszú nem maradhat annyiban! A földön heverő konfettit össze kapartam a kezemmel egy kis kupacba, majd a markomba vettem és a hátam mögé rejtettem. Lassú léptekkel mentem a -még mindig nevető- barátom felé. Karjaimat nyakába tettem és megvártam még kicsit csillapodik a nevetése.- Tudod Harry, érzek irántad valamit. -mosolyogtam rá édesen, s fejemet kissé oldalra döntöttem. Kezeit megéreztem a csípőmön, és ajkait nagy mosolyra húzta.
-Szerelmet? -húzogatta a szemöldökét. Ráharaptam az alsó ajkamra, a kezemet lassan kezdtem felvezetni a tarkóján át a fejére.
-Bosszút! -suttogtam az ajkaira , majd fejére dobtam a konfektit. Eltávolodtam tőle és megcsodáltam a most több színben pompázó frizuráját.
-Na megállj! -rázta meg a haját, én pedig eszeveszetten szaladtam Danielle felé.
-Ments meg!! -bújtam a háta mögé és lestem ahogy Harry egyre közelebb ér.
-Gyerekek! -nevetett.- Állj Styles mert pezsgő van nálam és nem félek használni! -mutatta felé a pezsgőt.
-De... -mondandóját könnyen félbeszakította Dani.
-Nincs semmi de! Menj és inkább segíts a srácoknak kihordani a pokrócokat! -utasította, ő pedig mint egy engedelmes eb, teljesítette.- Te meg menj nézd meg hol van már Eleanor a muffinokkal, nekem még találnom kell egy hosszabbítót. -lökdösött a ház felé.A konyhába érve megpillantottam a keresett személyt, aki éppen a tejszínhabbal ügyeskedett.
-Tudok segíteni? -álltam mellé.
-Tudsz normálisan tejszínhabot nyomni a muffinokra? -nyújtotta felém a flakont.
-Próba cseresznye. -nevettem. Lassan kezdtem nyomni a tejszínhabot a muffin tetejére, ami aztán -csodák csodájára- jól sikerült.
-Szép! Akkor ezt még ismételd meg 24-szer és kész is lesz. -tapsikolt. Újra elkezdtem csinálni a muffin sapikat -így neveztük el- míg végül el nem fogytak.- 5 perc alatt kész lett! -tette le a tálcára az utolsó darab muffint. Majd indulni készült.
-Várj! -álltam elé.
-Mi az? -mosolygott rám.
-Nyisd ki a szád. -emeltem a feje szintjébe a tejszínhabot. Szó nélkül tátotta ki a száját, én pedig telenyomtam neki tejszínhabbal. Nevetve néztem ahogy még mindig nyitott szájjal -ami mellesleg még mindig tele volt- teszi le a tálcát. Végül sikerült eltüntetnie a habot majd kivette a kezemből a flakont és utasított, hogy nyissam ki a szám, végül ő is telenyomta tejszínhabbal. Kivettem a kezéből a flakont és nyomtam újból a szájába, így mind a kettőnknek tele volt a szája, mikor kicsapódott az ajtó és Zayn sétált be rajta.
-Úúúhh, van még? -csillant fel a szeme. Felé tartottam a flakont mire ő kikapta a kezemből és telítette a száját. -Amúgy mennünk kéne mert 10 perc múlva éjfél. -mondta miután lenyeltük a habot. Gyorsan kaptam fel a tálcát és mentem szinte futólépésben a többiekhez. Nem akarok lemaradni a pezsgőbontásról... Letettem a tálcát az asztalra és szememmel végigfutottam a kertet körbeölelő fényeket, és a kis hótakarót, ami percről percre nőt. Kissé megugrottam mikor a csípőmre két kéz simult, a vállamra pedig egy fürtös fej telepedett.
-Annyira szép. -suttogtam, mert tudtam, hogy meghallja.
-Valóban szép. Remélem a következő év utolsó perceit is veled tölthetem majd. -hintett csókot a nyakamra.
-Ha rajtam múlik akár el elkövetkezendő 40 év utolsó perceit is együtt tölthetjük.  -fordítottam felé a fejem, de csak a hajkoronáját láttam.- Még mindig van konfetti a hajadban. -kuncogtam.
-Neked is. -éreztem ahogy piszkálni kezdi a hajam majd kezét elém emelte, tenyerében pedig jó pár konfetti darab volt.
-Srácok gyertek mindjárt éjfél! -kiabált Louis.
-Ilyen hamar? -lépkedtem sebesen feléjük Harryvel az oldalamon. Perrie a kezembe nyomott egy konfetti kilövőt és egy poharat, majd Zayn mellé állt. Liam a tűzijáték mellett guggolt, amit fogalmam sincs honnan szedtek...
-10, 9, 8, 7...-kezdtünk el hangosan visszaszámlálni majd lassan a pezsgők is kézbe kerültek- 4, 3... -Harry maga felé rántott és ajkait az enyémekre tapasztotta, s nyelvét gyengéden fúrta a számba, én pedig boldogan csókoltam vissza. -2,1!!! Boldog új évet!! -hallatszott körülöttünk a kiáltások és a pezsgő pukkanások, valamint a poharak koccanása.
-Boldog új évet! -döntötte homlokát az enyémnek.
-Boldog új évet! -suttogtam, és kilőttem a konfetti szóró tartalmát. A tekintettem az égre emeltem ahol a tűzijátékok tömkelege játszott szemkápráztató játékot. Hát így történt, hogy Harry-t egy éven át csókoltam.Valóban boldog lesz az új év.