~12. rész~

Sziasztok! Itt lenne rész, nem lett valami eseménydús, kicsit szétszórt is, de ez a rész kicsit megkönnyítette az én fájdalmaimat, bele írtam mindazt ami nyomja a szívem, úgyhogy kicsit kaphattok ezáltal belőlem is. A véleményetekre számítok!

Jó olvasást! :)

Ahogy az idegen nő, kinek csak a nevét tudtam, ölelgetett egyszerűen úgy éreztem, hogy megdermedtem. Végül mikor elengedett eltávolodtam tőle és karba tett kézzel néztem őt.
-Nem hallottál még rólam igaz?-mosolyodott el kedvesen.
-Hát, őszintén szólva még semmit nem hallottam önről. -ráztam a fejem.
-Óh, hát akkor legyen még elég csak annyi, hogy nyugodtan szólíts Nonitának és, hogy apád az én tanítványom volt ebben a világban. -tárta ki karjait.
-Tanítványa? Miféle tanítványa? -ingattam meg kicsit a fejem.
-Majd idővel mindenre fény derül, rendben? De most mond csak, Niall. Hogy haladsz a temetéssel kapcsolatban? -wao, ez a nő aztán tud témát váltani.-Temetést vagy hamvasztást szerveztek? -a kérdése úgy ért mint akit épp fejbe lőttek.
-Szóba sem jöhet a hamvasztás! -csattanok fel, s érzem ahogy a torkom elszorul.
-Nem lesz hamvasztás, Melody! Nonita, rendes temetés lesz Londonban. -még hogy Londonban! Miért akar egyedül dönteni?!
-Nem, Niall. -ráztam a fejem. Niall értetlenkedve kapta rám a tekintetét.
-Mi nem?
-Nem Londonban lesz a temetés! -emeletem rá a tekintetem, majd folytattam.- A temetés Mullingar-ben lesz, hiszen apa ott lakott. Az az otthona!
-Nem, Melody! Londonban lesz mivel úgy sokkal jobban kijövünk költségileg is, és már döntöttem! -komolyan? Költségileg? Úgy beszél mintha nem lenne egy híres fiúbanda egyik tagja! Másra van pénze de erre nincs? Vagy csak ennyire fukar?
-Tényleg? Költségileg?! -nem bírtam vissza fojtani könnyeim így szemeimből patakonként száguldottak le.-Na ne mond nekem, hogy ne lenne rá kereted! Nekem is van pénzem ha kell akkor bele adom mindet! De még király az, hogy velem nem kell semmit se megbeszélned! Minek is, hiszen csak a te apád volt mi?! -üvöltöttem rá, s az sem érdekelt, hogy Nonita a hátam mögött próbált csitítani. Megfordultam és kiszáguldtam a házból, ott hagyva a feldúlt, mérges, letaglózott Niallt.
Nem mentem messze a háztól mivel féltem, hogy hogyha messzire megyek akkor nem találok majd vissza, ezért csak a ház háta mögött lévő kis patakhoz rohantam. Leültem egy fa tövébe és csak folyattam a könnyeim, amíg meg nem hallottam egy furcsa zajt. Azonnal felpattantam, és a zaj irányába néztem.
-Ki vagy mi van ott? -próbáltam határozottan szólni de hangom rekedt volt és erőtlen.

 Végül egy farkas nagy feje bukkant elő az egyik bokorból. A bundája nagyrészt szürke volt, néhol fehér. A szeme barna volt és a nézése inkább volt meleget sugárzó minthogy gyilkos. Furcsa mód nem ijedtem meg tőle, sőt. Leültem vissza a fa tövébe, és hagytam, hogy mellém jöjjön, s a fejét a combomra hajtsa. Kezemet óvatosan simítottam a fejére. Szőre puha volt akár a bársony, és meleg, valamint feltűnően tiszta. -Mond, miért ilyen nehéz felemészteni azt, hogy valakit elveszítünk? -kezdtem beszélni hozzá, s ő csak nézett mintha értené is mit beszélek neki.- Miért fáj annyira ha róla van szó múlt időben?  -mosolyom fájdalommal teli volt. Az orrával megbökte a kezem további simogatásért. - Mindig, mikor rá gondolok azt próbálom elhitetni magammal, hogy ő nem hunyt el csupán elment a boltba, vagy golfozni és majd haza jön, és újra velem lesz. Csak azért teszem mert annyira fáj a tudat, hogy elveszítettem. Annyira esedezem arra, hogy újra halljam a hangját, hogy megölelhessem, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. -hangom elhalt ahogy a zokogásom felszínre tört.- Annyira igazságtalan az élet! Miért azt vette el tőlem akit mindennél jobban szerettem? Én...én úgy érzem, hogy egyedül vagyok. -a farkas hatalmas mancsát a vállamra tette és fejét oldalra döntve nézett rám úgy, mintha azt üzenné, hogy ő itt van.- Amikor megtudtam, hogy elhagyott nem tudtam mit tegyek. Azt akartam, hogy csak vicc legyen az egész. Nem akartam elhinni azt, hogy nem búcsúzott el, és én se tőle. Bármikor, mikor lehunyom a szemem, halkan hallom a hangját ahogy azt mondja; "szeretlek kicsim!" . Aztán bele gondolok abba, hogy mi lesz akkor ha többé már nem tudok rá emlékezni? Nem akarom....nem akarom, hogy eltemessék... Nem akarom, hogy....hogy a föld elválasszon tőle. Nem akarom ezt az egész kibaszott helyzetet! -törtem ki újra zokogásba, arcomat a farkas sűrű nyakszőrzetébe temettem, s karjaimmal szorítottam magamhoz.- Újra azt akarom, hogy otthon legyek vele... -leheltem a puha bundába. Pár perc múlva elengedtem és úgy éreztem, hogy a lelkem kicsit könnyebb lett. Ám mikor elengedtem a farkas rám nézett a meleg, nagy, barna szemeivel és lehajtott fejjel elszaladt újra a bokorba. Szép, már meg is unt... A nadrágzsebemből elővettem egy kissé gyűrött papír zsebkendőt és a szememet kezdtem törölgetni vele, addig amíg újra zajt nem hallottam. Biztos a farkas visszajött, gondoltam és vártam, hogy elém érjen.- Mi van te fenevad vissza jö...ömm izé elnézést azt hittem, hogy egy farkas aki az előbb itt volt...bocsánat! -kezdtem szabadkozni, mikor a farkas helyett egy fiatal, talán velem egykorú srácot láttam meg. Szó nélkül ült le mellém, a kopott farmerjében  és fekete atlétájában. Barna haja rövid volt felül kicsit hosszabb, és barna szemei voltak akár...akár a farkasnak
-Üdv! A nevem Dylan Wolfday. -úgy mosolygott rám mintha már látott volna.
-Szia! A nevem Melody Horan, és még egyszer bocsánat az előbbiért. -tekintettemet a nadrágomra szegeztem, és próbáltam leplezni az előbbi sírásom nyomait.
-Semmi baj, és a fenevad itt ül melletted. -először nem tudtam mire céloz majd ahogy vissza pörgetettem az agyamban, már tudtam hogy a megszólításomra gondolt. Várjunk csak...
-Várj! Te...te voltál? Te voltál a kutya? -szemeim golf labda méretűekre nagyobbodtak és úgy lestem rá.
-Héj! Kikérem magamnak! Én egy farkas vagyok és nem egy holmi kutya! -csattant fel áll mérgesen. Istenem kiöntöttem a szívemet egy idegennek! Komolyan Melody? Itt ül melletted egy vérfarkas és te ezen rágódsz? -Egyénként jobb már?
-Mi? -néztem rá.
-Az, hogy kibeszélhetted magadból.
-Igen, azt hiszem. Csak tudod ha tudom, hogy a farkas, vagyis te, érted amit mondok akkor inkább magamban tartottam volna... -újra csak a nadrágomnak szentelem a szemem világát.
-Hidd el nekem, hogy arra a fájdalomra amit most te érzel arra nincs jobb gyógyír mint a beszélés. Nem jó sokáig magadban tartanod mert akkor sosem fog enyhülni a fájdalom amit érzel itt. .-kezét a mellkasára tette, oda ahol a szíve van.
-Tudod, lehet, hogy igazad van. De én nem vagyok olyan mint a többi ember. Én nem tudom kiönteni a szívem az első jött-mentnek...
-Tudom. És azt is tudom, hogy örökké fog fájni az ami történt, a veszteséged. A seb beforr de a heg örökre ott marad... -simította tenyerét a vállamra. -Viszont ha bármikor szeretnél beszélgetni és erre jársz nyugodtan kiáltsd csak a nevem. A farkasoknak jó a hallásuk! -ezzel felállt majd elment. Furcsa egy alak, de...de valahogy nagyon aranyos. Kifújtam az orrom a zsebkendőbe, majd feltápászkodtam a földről.
-Te meg mit keresel itt?!