2015. április 15., szerda

~14. rész.~

Sziasztok! Húú. hát itt lennék. Ehhez a részhez csak annyit írnék így "előszóként", hogy ezt a részt az én személyes tapasztalatommal írtam sajnos... Ezzel a résszel felszaggattam egy nem is olyan régi sebet, s szívvel írtam. Nehéz szívvel kattintok a "Közzététel" gombra mivel, félek attól, hogy megfogom bánni azt, hogy ezt a részt ennyire személyessé írtam, de mégis rákattintok mert úgy érzem...
Kérlek írjátok meg a véleményeteket.
Jó olvasást!




Az ember talán akkor fogja fel leginkább azt, hogy mit vesztett el, amikor ott áll a nyitott koporsótól pár méterre, feketébe öltözve és egy személyt ölelve sír, úgy mint még soha. Az emberek akik eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék sajnálkozva pillantanak rám és oda-oda jönnek és kérdezik tudnak-e segíteni. A papírzsebkendő a kezemben már egyre inkább mállik szét. A ravatalozóba egyszerűen képtelen voltam eddig bemenni, pár méterrel az ajtója előtt lecövekeltem mikor ide értünk. Erőt veszek magamon és remegő kezekkel eltolom magam keresztapám karjai közül. Aggódva és piros szemekkel néz rám. Nem szólok semmit csupán a papírzsebkendőt gyűrögetve nézek a koporsó mellett zokogó bátyámra. Gyomor görccsel veszem rá lábaimat arra, hogy ne merjenek kicsuklani alólam, s apró lépést teszek előre. Gyerünk Melody! Ez az utolsó esélyed, hogy újra lásd! Nem merek. Félek. Mi várhat ott rám? Hogy nézhet ki? Istenem, hogy kérdezhetek ilyet magamtól?! Hiszem ő az én apukám, csak...csak alszik... Miért vagyok ennyire gyáva? Miért nem merek oda menni? Miért érzem azt, hogy valaki a hátam mögül átölel és nem enged oda? Miért érzem ezt mikor nem fog le senki? Látni akarom! Látni akarom még egyszer utoljára! Látnom kell, hogy elhiggyem, hogy tényleg ő fekszik ott. Apró léptekben kezdtem el befelé menni, s fejemet csak a földön tartottam. Éreztem ahogy a libabőr beteríti a testem, ahogy  lábaim minden egyes lépésnél remegnek alattam. Könnyeim arcátlanul folytak végig az arcomon, s pottyantak le az alattam lévő piros szőnyegre. Megálltam. Megálltam mert oda értem. Niall hangos lélegzet vételeit tisztán hallottam, de a körülöttünk lévő emberek halk sírását már nem. Kizártam a fejemből mindent ahogy felpillantottam apára. Ő volt az. Ott feküdt, öltönyben, nyugodt arccal. Valóban olyan volt mintha aludna. Nem alszik Melody, ő már nincs többé... Jött egy hang a fejemben mire tenyeremet a szám elé kapva bele zokogtam. A következő pillanatban pedig már bátyám ölelt át és zokogtunk egymáson. Benne volt minden fájdalmunk, minden eddig felgyülemlett érzés.
-Itt hagyott. -mondta sírástól rekedt hangon, de én mégis kristálytisztán elhallottam.
-Nem, nem akarom! -ráztam meg fejemet, ami még mindig széles vállán volt.- Ez nem igazság!
-Miért pont ő? -szólalt fel újból. Nem tőlem kérdezte. Nem kérdezte egyik itt álló, vagy ülő embertől sem. A fentiektől kérdezte. Tekintetünket újból édesapánkra emeltük s egyszerre nyúltunk az arcához, ami fagyosan hideg volt.- Vigyázni fogok rá, ígérem. -suttogta.
-Mond meg anyának, hogy szeretem. Vigyázzatok magatokra. -suttogtam én is, s hangom elhalt a mondatom végére. A pap már a helyére állt, s a koporsó fedelét is hozták. Mikor rátették szemeimet behunytam, s leültem a hátam mögött lévő székre. Mikor a beszédébe bele kezdett, nem bírtam megülni a helyemen. Rápillantottam Niall-re aki mellettem ült, s a térdeire fektetett kezét bámultam miközben könnyei hullottak. A pap szövegelése csak frusztrált, s mikor nem tudtam magam tovább türtőztetni felálltam. Nagy léptekben haladt ki, majd mikor elviharoztam keresztapám mellett, csak annyit mondtam neki, hogy mindjárt jövök. Muszáj volt egyedül lennem, túl sok volt az egész, de mégsem mentem messzire. Alig pár perc múlva vissza mentem, s keresztapám mellett megálltam.
-Nyugi már nem sokára befejezi a beszédét. -Biztosított.
-Hol van Niall? -kérdeztem mikor az én üres helyem mellett, az ő üres helyét is megpillantottam.
-Ott. Menj oda hozzá. Szüksége van valakire. -biccentett hátra egyet, majd mikor elnéztem arra az irányba megpillantottam őt, ahogy Nonita próbálja nyugtatni. Tétován mentem hozzá, s ugyanilyen tétovázva guggoltam le elé. Fekete nadrágom megfeszült lábaimon. Nonita lassan állt fel bátyám mellől, majd egy utolsó pillantást vetve ránk, egyedül hagyott minket. Kezemet borzos hajára vezettem, s onnan elsimítottam egészen a válláig.
-Gyere mennünk kell, mert viszik a...a...Ahjj Niall! -öleltem szorosan magamhoz. Egyszerűen képtelen voltam kimondani. Úgy éreztem, olyanok vagyunk mint mindenki más. Ő nem sztár, nincs körülöttünk több mint 40 ember, s minden harag amit egymás iránt éreztük most nincs jelen.
Végül sikerült magunkat annyira össze kaparni, hogy kibírjuk míg a koporsót  elvisszük az utolsó útjára, majd a sír körüli tömegben elveszettem Niallt. Fejemet kapkodtam, hogy hova veszhetett, hiszen alig pár másodperce még mögöttem jött, ám már csak jóval előttem találtam meg, s odáig már nem szerettem volna elmenni. Karjaimmal átöleltem magam, s úgy néztem lábaimat. Képtelen voltam nézni ahogy egyre s egyre több föld kerül rá. Felkaptam a fejem mikor egy kéz simult a vállamra, s megpillantottam Louis szomorúan csillogó kék szemeit. Átkaroltam a derekát, s hozzábújva sírtam csendesen. Nagy tenyerét a hátamon tartotta, s néha-néha kört rajzolt le vele.
-Részvétem! -hallottam meg magam mellett a pap szavait, de nem reagáltam rá. Nem volt rá erőm.
-Menjünk vagy még maradni szeretnél? -szólt halkan Lou miután a hangok már elhaltak körülöttünk. Vége. Valóban vége. Nincs többé. Nem láthatom újra, soha...soha. Nem válaszoltam Louis-nak csupán elengedtem, s bizonytalan, remegő lábakkal mentem a sírkőhöz amin anya, s most már apa neve is  bele volt gravírozva. Örültem annak, hogy Niall végül mégis itt Mullingar-ben temettette el, anya mellett. Ujj begyeimet végig simítottam a két néven, s a hatalmas virág tömegen pedig átfuttattam a szemeimet. Bőrömön esőcseppeket éreztem meg, s csak akkor figyeltem fel rá, hogy eleredt az eső. Még a természet is megsiratja.
-Gyere menjünk, mindjárt jobban esni kezd. -lépet mellém Harry, akinek kócos tincseit már kissé lelapította az eső. Biccentettem, s belekaroltam a felém nyújtott jobbjába- Fázol? -kérdése váratlanul ért, s összehúzott szemöldökkel néztem fel rá.- Remegsz. Jól vagy? -ja, hogy remegek? Észre sem vettem, mármint azt igen, hogy a lábam remeg, de hogy mindenem?
-Megvagyok, csak fázok. -füllentettem.- Lassíthatnánk? -kérdeztem, mivel hosszú lábaival akkorákat lépet amiket én alig bírtam követni, főleg most...
-Bocsánat. -lassította le lépteit. Hol van Niall? Merült fel bennem a kérdés, s fejemet akár egy bagoly fordítgatni kezdtem, s próbáltam szemeim világával megtalálni őt, ám nem találtam.- Úton van már haza, mert rosszul lett. -válaszolta meg Harry a fel nem tett kérdésem. Rosszul lett?- Pattanj be. -állt meg a fekete kocsi lőtt, s az anyós ülés felőli oldalt kinyitva nekem segített be a kocsiba. Néztem ahogy gyorsan megkerüli a kocsit, és beül mellém. Miután beindította, felkapcsolta a fűtést, majd miután bekötöttük  magunkat elindultunk.
Az út ami a családi házunkhoz vezetett rövid volt, ám az eső mégis jobban eleredt. Az út csendesen telt, csak Harry néha megcsörrenő telefonja zavarta meg néha amit ő azonnal ki is nyomott. A fejemet az ablaknak döntve néztem magam elé egész úton, s próbáltam úrrá lenni remegő kezemen is. Ahogy a kocsi motorja leállt, én kipattantam s amilyen gyorsan csak tudtam bementem a házba.
Bent nem néztem szét, csupán egyenesen a régi szobába akartam menni. Akartam... A saját szobám helyett apának a szobájába vezetett az utam. Ahogy beléptem az ő illata ütötte meg az orromat, s olyan volt mintha ott lett volna velem. De nem volt... Leültem az ágyra, s az éjjeli szekrényről elvettem a kissé már poros családi képünket. Hátamra feküdtem az ágy közepén, ami megvolt vetve, s tanulmányoztam a képet. Vidáman mosolyogtunk mind a négyen, háttérben a házunkkal. Magamhoz szorítva a képet, szemeimet össze préselve, hangosan sóhajtottam fel ami aztán sírásba torkollott. Honnan van még könnyem?! Az ágy mellettem besüllyed, s bátyám mellém fészkelődött.
-Ígérem én mindentől meg foglak védeni. -mondta majd magához húzott, de előtte a takarót amin apa illata volt, magunkra húzta. Csöndeben feküdtünk egymás ölelésében, köztünk a családi képpel, s rajtunk a takaróval, addig míg el nem nyomott minket a fáradság, s kimerültség és álomba nem merültünk. Egy olyan álomba ahol még mind együtt voltunk, boldogan.

2 megjegyzés: