Hello! Újra itt volnék, egy újabb résszel. Azért hoztam most, vasárnap este, mivel hétfőn csak esti órákban tudnám feltenni, így inkább olvassátok előre, minthogy kihagyjam :) Nem is szaporítom tovább a szavakat!
Jó olvasást!
-Képzeld mikor volt kutyám és jött volna be a postás az udvarra úgy szaladt ki mintha puskából lőtték volna ki! Nagyon vicces látvány volt. -jóízűen nevettünk a kis emlékfoszlányán. Még mindig az edző teremben ültünk, de már nem a fekve-nyomó padon, hanem egy-egy nagy gumilabdán-mentségemre legyen, hogy nem tudom a nevét ezért nekem a neve nagy gumilabda. -egymással szemben, s olykor-olykor egymásba kapaszkodva, mikor hátra billent a labda.- Neked volt kutyád? -kérdezett rá hirtelen. Emlékszem mennyit nyavalyogtunk anyának és apának, hogy legyen egy háziállatunk, de ők sosem puhultak meg és mindig annyival lezárták a témát, hogy ők nem akarnak mindenhol kutyaszőr látni, valamint nem akarnak kutyagumit szedni a kertben.
-Nem, nekünk nem volt kutyánk. Nem engedték meg a szüleink, vagyis inkább anya ellenezte leginkább. -tekintettem lesütöttem, és elképzeltem milyen arcot vágott anya, mikor a kutyaszőrt elgondolta a kanapén, vagy a frissen tisztított padlószőnyegen.
-Miért fogod mindig a láncod, mikor szóba kerülnek a szüleid? -kérdezte meg óvatosan. Hogy? Ohh...hát észre se vettem, hogy a nyakláncomat markolásztam... Elengedtem a kis madarat s két ujjam közé csípve magam elé emeltem ameddig a lánc engedte.
-Én...csak...nem tudom...-ráztam lemondóan a fejem miközben tekintettem visszavezettem Liam-re.
-Tőlük kaptad? -bökött a nyakláncra mikor csak bólintottam. Miért bólintottam ha nem is tőlük kaptam?- Akkor már világos. Egyszerűen csak az a kis medál emlékeztet rájuk téged. Igazam van? -biccentette oldalra a fejét, mosolyogva. Oh ha tudnád, hogy semmi közük ők ehhez a medálhoz...
-Igen. -ismételten bólintottam. Úgy Melody hazudj csak még jobban a szemébe...-szidtam magam gondolatban.
-Megnézhetem? -puhatolózva kérdezte félve attól, hogy netán megbánt eme tettével. Kicsit gondolkoztam, végül szó nélkül nyúltam a kis kapocshoz és emeltem ki a nyakamból a láncot. Liam tenyerébe helyeztem ő pedig óvatosan, mintha csak vékony porcelánból lenne, két ujja között megfogva a kis madarat szemügyre vette.- Gyönyörű. -mosolygott rám. Figyeltem ahogy feláll a labdáról és megfogja a lánc két végét, majd a hátam mögé lépdelve átemeli a fejem felett, s újra nyakamba helyezi az ékszert.- Mennyi lehet az idő? -állt meg mellettem. Zsebemből előhalásztam a mobilom, s feloldva azt, mutattam felé, hogy választ kapjon a kérdésre.- Azt hiszem ideje lenne menni, mert már 6 óra is elmúlt. -vakarta meg a tarkóját. Ahogy felnéztem rá, az egyensúlyom a labdán köddé vált, így ha ő nem nyúl a karom után, s nem ránt vissza, akkor közelebbi viszonyom alakult volna ki a padlóval...
-Köszönöm! -mosolyogtam rá, s feltápászkodtam a labdáról.
Liam a szobája felé vette az irányt, én viszont a bejárati ajtóhoz mentem. Miután lábaimra felhúztam a csizmám halkan nyitottam ki az ajtót, s csuktam be magam után. Az eső már elállt viszont a föld, s az aszfalt még mindig vizes volt, valamint itt-ott kisebb-nagyobb tócsák is voltak. Az égen még mindig megtalálható volt fekete felhő, amely bármely pillanatban újabb csapadékot engedhetett volna ki magából. A karomat össze fontam a mellkasomnál ahogy a ház előtt megálltam, s vizslattam az utcát. Itt minden olyan más volt. Itt még eső után is nyüzsögtek az emberek, s kerülgetik a tócsákat. Otthon akik jöttek felém, azok mosolyogva köszöntek, s némelyiküket még ismertem is. Itt nem. Itt az emberek jönnek-mennek s úgy tesznek mintha nem is állnék én ott. Nem küldenek egymás felé mosolyt, csak dulakodva -ha esetleg lassabban halad az előttük lévő- mennek tovább. Vissza megyek a ház verandájára, s a nadrágzsebemben lévő egyetlen zsebkendővel, próbálom meg a legalsó lépcsőfokot megtörölni annyira, hogy le tudjak ülni rá. Miután a zsebkendő teljesen vizes lett, s már nem vettem hasznát letettem kicsit távolabb magamtól, és leültem a lépcsőfokra, ami nem teljesen volt száraz, de mégis szárazabb volt mint a maradék 3 fok. Az agyam még mindig Liam-en pörgött, újra és újra lejátszódott az a jelenet szemeim előtt, mikor egy könnycsepp száguldott végig az arcán, akkor amikor azt meséltem mennyire hiányzott neki a családja, az első turnéjuk alkalmával. Ott s akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon Niall is hiányolt-e minket akkor... Nagyot sóhajtva húztam elő a nadrágom egyik zsebéből a telefonomat, és a névjegyzékből előkeresve Dan nevét, tárcsáztam.
Csörög, csörög és...
-Mel hol a francba vagy?! -Dan mérges hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.
-Neked is szia!-mondom szarkasztikusan, jelezve, hogy még csak nem is köszönt.- Amúgy Londonban. -húztam el a számat pedig tudtam, hogy nem lássa.
-Mit keresel te ott? - hangjából tisztán érződött az értetlenség, és a kíváncsiság.- Amúgy hallottam apukádról, részvétem. -hangja komolyabb lett,s nekem pedig elszorult a torkom.
-Köszönöm... -suttogtam, s mély levegőt vettem és fújtam ki.
-Hogy vagy? Mármint ahhoz képest ami történt?
-Szarul... -válaszoltam tömören.- Annyira rossz itt lenni, vagyis nem lenne nagyon szörnyű ha itt lenne velem ő is. -hangom remegett még akkor is ha nem akartam, s szemeimet ellepték a könnyek.
-Elhiszem. Miért mentél el? -Dan valóban sokat kérdezősködik de most megértem, vagyis valamilyen szinten.
-Nem önszántamból jöttem. Te is tudod, hogy szerettem Mullingar-ban lakni. -sóhajtottam, miközben feltápászkodtam a lépcsőről és elindultam a ház oldala mentén. Hogy miért? Nem tudom, de valamiért csalogatott az egyik ablak... S ahogy egyre közelebb értem hozzá annál halkabban is beszéltem, mivel más hangokat is hallottam bentről.- Figyelj Dan, majd később vissza hívlak, most...most dolgom van. -mentem kicsit távolabb, hogy ne hallja a bent lévő személy a hangom.
-Rendben, várom majd a hívásod! Szia csajszi. -ezzel meg is szakította a vonalat. Ahogy vissza helyeztem a telefonomat a zsebembe, bőrömre hideg cseppek érkeztek; esett. Egyre, jobban, és nagyobb esőcseppekben. Kíváncsiságom hajthatatlan volt, így legörnyedve mentem az ablak alá és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog...
-...még nem tud róla...majd egyszer elmondom...várj nem hallak jól, mindjárt kimegyek. -ezzel hallottam ahogy az ajtó csukódik. A ház sarkához szaladtam, s neki simulva hegyeztem a fülem. Kivel beszélhet Niall? És ami fontosabb, kiről beszél? Kiről van szó? -Na most mond. -hallottam meg újra Niall hangját...- Mondom, hogy majd elmondom neki! -hangját kicsit felemelve fújtatott. Óvatosan dugtam ki a fejem a ház takarásából, így láttam ahogy a hajába túr és ráhajol a korlátra. Még szerencse, hogy az ellenkező irányba néz...- Azt se tudja, hogy létezik...-nevet fel, s hajába túr, újra.- Igen még hordja...mert ma láttam rajta! -rázza hitetlenül a fejét.- Igen, szerencsére... Arról sem tud semmit. -újra felnevet, s közben pedig rázza a fejét. Miről beszél? - Nem sejti, hogy vannak mások is, rajtunk kívül. -ijedtem húzom vissza a fejem mikor fejét felém kezdi fordítani.- Oh Nonita! Te nem tudod, hogy mennyire nehéz vele. -hallom a hangán a gondterheltséget. Ki az a Ninita? Vagyis..öm.. Nonite... nem, Nonita! Ez az! Jesszus micsoda név ez?- Önfejű, makacs, és haragtartó...- Kétség kívül rólam beszél... Tudatosult bennem.- Jó, jó menj csak...Persze majd elmegyünk...nélküle...oké, oké akkor vele. De csak miután elmondtam... Mit tudom én! -nevetett fel újra.- Majd ha nem akarja minden egyes percem leszedni a fejem...-újra kidugom a fejem s látom ahogy egyenesen áll s a távolba mered- Még szép, hogy hiányzik...igen neki talán jobban... köszönöm...Szia. -ezzel zsebre tette a telefont, s levágta magát a vizes lépcsőre, ahol az előbb én ültem. Észre sem vettem, hogy mennyire szakad újra az eső, és azt, hogy fázok, de ez most mellékes... Mit titkol? Mit mond majd el később? Ki az akivel beszélt? Hova akarnak menni? Ennyi kérdés és nem tudom egyikre sem a választ. Hát itt az alkalom kideríteni Melody. Most, vagy talán soha...
-Köszönöm! -mosolyogtam rá, s feltápászkodtam a labdáról.
Liam a szobája felé vette az irányt, én viszont a bejárati ajtóhoz mentem. Miután lábaimra felhúztam a csizmám halkan nyitottam ki az ajtót, s csuktam be magam után. Az eső már elállt viszont a föld, s az aszfalt még mindig vizes volt, valamint itt-ott kisebb-nagyobb tócsák is voltak. Az égen még mindig megtalálható volt fekete felhő, amely bármely pillanatban újabb csapadékot engedhetett volna ki magából. A karomat össze fontam a mellkasomnál ahogy a ház előtt megálltam, s vizslattam az utcát. Itt minden olyan más volt. Itt még eső után is nyüzsögtek az emberek, s kerülgetik a tócsákat. Otthon akik jöttek felém, azok mosolyogva köszöntek, s némelyiküket még ismertem is. Itt nem. Itt az emberek jönnek-mennek s úgy tesznek mintha nem is állnék én ott. Nem küldenek egymás felé mosolyt, csak dulakodva -ha esetleg lassabban halad az előttük lévő- mennek tovább. Vissza megyek a ház verandájára, s a nadrágzsebemben lévő egyetlen zsebkendővel, próbálom meg a legalsó lépcsőfokot megtörölni annyira, hogy le tudjak ülni rá. Miután a zsebkendő teljesen vizes lett, s már nem vettem hasznát letettem kicsit távolabb magamtól, és leültem a lépcsőfokra, ami nem teljesen volt száraz, de mégis szárazabb volt mint a maradék 3 fok. Az agyam még mindig Liam-en pörgött, újra és újra lejátszódott az a jelenet szemeim előtt, mikor egy könnycsepp száguldott végig az arcán, akkor amikor azt meséltem mennyire hiányzott neki a családja, az első turnéjuk alkalmával. Ott s akkor elgondolkoztam azon, hogy vajon Niall is hiányolt-e minket akkor... Nagyot sóhajtva húztam elő a nadrágom egyik zsebéből a telefonomat, és a névjegyzékből előkeresve Dan nevét, tárcsáztam.
Csörög, csörög és...
-Mel hol a francba vagy?! -Dan mérges hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.
-Neked is szia!-mondom szarkasztikusan, jelezve, hogy még csak nem is köszönt.- Amúgy Londonban. -húztam el a számat pedig tudtam, hogy nem lássa.
-Mit keresel te ott? - hangjából tisztán érződött az értetlenség, és a kíváncsiság.- Amúgy hallottam apukádról, részvétem. -hangja komolyabb lett,s nekem pedig elszorult a torkom.
-Köszönöm... -suttogtam, s mély levegőt vettem és fújtam ki.
-Hogy vagy? Mármint ahhoz képest ami történt?
-Szarul... -válaszoltam tömören.- Annyira rossz itt lenni, vagyis nem lenne nagyon szörnyű ha itt lenne velem ő is. -hangom remegett még akkor is ha nem akartam, s szemeimet ellepték a könnyek.
-Elhiszem. Miért mentél el? -Dan valóban sokat kérdezősködik de most megértem, vagyis valamilyen szinten.
-Nem önszántamból jöttem. Te is tudod, hogy szerettem Mullingar-ban lakni. -sóhajtottam, miközben feltápászkodtam a lépcsőről és elindultam a ház oldala mentén. Hogy miért? Nem tudom, de valamiért csalogatott az egyik ablak... S ahogy egyre közelebb értem hozzá annál halkabban is beszéltem, mivel más hangokat is hallottam bentről.- Figyelj Dan, majd később vissza hívlak, most...most dolgom van. -mentem kicsit távolabb, hogy ne hallja a bent lévő személy a hangom.
-Rendben, várom majd a hívásod! Szia csajszi. -ezzel meg is szakította a vonalat. Ahogy vissza helyeztem a telefonomat a zsebembe, bőrömre hideg cseppek érkeztek; esett. Egyre, jobban, és nagyobb esőcseppekben. Kíváncsiságom hajthatatlan volt, így legörnyedve mentem az ablak alá és hallgatóztam. Tudom, nem szép dolog...
-...még nem tud róla...majd egyszer elmondom...várj nem hallak jól, mindjárt kimegyek. -ezzel hallottam ahogy az ajtó csukódik. A ház sarkához szaladtam, s neki simulva hegyeztem a fülem. Kivel beszélhet Niall? És ami fontosabb, kiről beszél? Kiről van szó? -Na most mond. -hallottam meg újra Niall hangját...- Mondom, hogy majd elmondom neki! -hangját kicsit felemelve fújtatott. Óvatosan dugtam ki a fejem a ház takarásából, így láttam ahogy a hajába túr és ráhajol a korlátra. Még szerencse, hogy az ellenkező irányba néz...- Azt se tudja, hogy létezik...-nevet fel, s hajába túr, újra.- Igen még hordja...mert ma láttam rajta! -rázza hitetlenül a fejét.- Igen, szerencsére... Arról sem tud semmit. -újra felnevet, s közben pedig rázza a fejét. Miről beszél? - Nem sejti, hogy vannak mások is, rajtunk kívül. -ijedtem húzom vissza a fejem mikor fejét felém kezdi fordítani.- Oh Nonita! Te nem tudod, hogy mennyire nehéz vele. -hallom a hangán a gondterheltséget. Ki az a Ninita? Vagyis..öm.. Nonite... nem, Nonita! Ez az! Jesszus micsoda név ez?- Önfejű, makacs, és haragtartó...- Kétség kívül rólam beszél... Tudatosult bennem.- Jó, jó menj csak...Persze majd elmegyünk...nélküle...oké, oké akkor vele. De csak miután elmondtam... Mit tudom én! -nevetett fel újra.- Majd ha nem akarja minden egyes percem leszedni a fejem...-újra kidugom a fejem s látom ahogy egyenesen áll s a távolba mered- Még szép, hogy hiányzik...igen neki talán jobban... köszönöm...Szia. -ezzel zsebre tette a telefont, s levágta magát a vizes lépcsőre, ahol az előbb én ültem. Észre sem vettem, hogy mennyire szakad újra az eső, és azt, hogy fázok, de ez most mellékes... Mit titkol? Mit mond majd el később? Ki az akivel beszélt? Hova akarnak menni? Ennyi kérdés és nem tudom egyikre sem a választ. Hát itt az alkalom kideríteni Melody. Most, vagy talán soha...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése