Kicsivel később egy orvos jött ki a műtőből és én felpattanva mentem oda hozzá, után loholtak a fiúk is.-Doktor úr, hogy van az apám? -kérdeztem remegve. Az orvos rám majd Niall-ra nézett, arca búskomor volt.
-Sajnálom. -mondta majd gyorsan folytattam.-Az édesapjukat nem tudtuk megmenteni. A szíve nem bírta tovább és leállt. Megpróbáltunk mindent de sikertelennek bizonyultak. -mondta. Nem tudtam mit tegyek. Elvesztettem. Itt hagyott. Meghalt. Meghalt, még gondolni is szörnyű. Felkaptam a kabátom és kirohantam az épületből. Zokogva, -vagyis jobban mondva bőgve- szaladtam. Hogy hova? Nem tudom. Mikor már szúrt az oldalam egy közeli padhoz mentem és leültem rá. Mi lesz most? Mi lesz most velem? Miért büntetnek engem ennyire ott fent? Mi rosszat tettem? Jó oké beismerem nem én vagyok a megtestesült jó kislány de akkor is, még csak tini vagyok! Kezeimen támaszkodva sírtam hangosan, nem érdekelt ki hallja, sőt. Hallják csak! Tudják csak hogy egy nagyszerű embert veszített el a föld! Ismét egy nagyszerű embert! Hogy egyedül maradtam ebben a nyomorult világban! Haltam volna meg inkább én anya helyett, vagy akár apa helyett! Miért élek még?! Nincs miért élnem! Elegem van az életből!
-Melody -hallottam egy ismeretlen hangot, de valahonnan mégis ismerős volt. Felnéztem és Louis-val találtam magam szembe.
-Mi van?! Minek jöttél utánam? Azért hogy elmenj, és mond Niall-nak hogy a húga totálisan egy csődtömeg?! -álltam fel és néztem szemeibe miközben ordítottam.-Hogy nem maradt senkim....-suttogtam és újra hangos zokogásba törtem ki. Mellkasának döntött és a hátamat simogatta. Miért ilyen kedves velem? Hisz még soha az életben nem találkoztunk, még csak nem is látott engem, nem is beszélt még velem, és mégis itt van és vigasztal. Egy számomra idegen fiú vigasztal, miközben van egy bátyám és le sem szar.
-Nyugodj meg, minden rendbe fog jönni. -mondta. Erősebben szorítva magamhoz sírtam ki mindent ami bennem gyűlt össze az évek alatt.
Álltunk ott jó sokáig míg megbírtam nyugodni, és rá tudott venni hogy menjünk el legalább hozzánk. A kocsijába szállva kaptam tőle zsebkendőt, és azzal próbáltam magamnak egy kicsit elviselhetőbb kinézetett varázsolni. Miután eligazítottam hogy merre menjen, és hazaértünk, kiszállva a kocsiból támogatott be az ajtón.
-A többiek hol vannak amúgy?- kérdeztem, de bár ne tettem volna, a nappaliból Zayn jött ki és nagy szemekkel nézett rám. -Én azt...azt hiszem hogy felmegyek a szobámba. -mondtam és levéve magamról a csizmám és a kabátot mentem fel a szobámba. Hanyatdőltem az ágyon és csak néztem ki a fejemből. Sírni akartam de már nem tudtam. Ennyi könnyem volt csak? A csönd szinte felemésztette a szobát, de ez nem a nyugodt csend volt hanem a szomorúságé, amiben néha-néha lehetett hallani a szipogásom. A csöndet egy halk de annál magabiztosabb kopogás zavarta meg.
-Ki az? -kérdeztem rekedt hangon a sírástól
-Én vagyok az, Louis, bemehetek? -kérdezte.
-Gyere-mondtam végül egy kis hezitálás után. Az ajtó kinyílt és a fiú lassan be is jött rajta majd csendben bezárta maga után. Felültem az ágyon és megpaskolva magam mellett üzentem neki hogy nyugodtan üljön csak le. Louis helyet foglalt mellettem, majd engem kezdett kék szemeivel fürkészni.
-Nem is említette Niall hogy van egy testvére, vagyis egy húga. -mondta egy kis csend után, és hitetlenül rázta a fejét kicsit.
-Nem vagyunk már puszipajtások Niall-el. -mondtam majd vállat vonta.
-Miért? Vagyis ha tudhatom. -mentegetőzött egyből.
-Csak mert...mert mikor anya meghalt akkor én is ott voltam. Balesetünk volt és anya meghalt én pedig kómába estem, apa mondta neki de ő nem jött el meglátogatni, nem küldött még egy sms-t sem. Majd mikor már járt haza, egyedül vagy veletek, inkább kerültem őt, illetve titeket, mert nem érdekelt mivel fog mentegetőzni. -mondtam. Hogy miért vagyok felé nyílt? Hát ha én azt tudnám jó lenne...
-Értem.-bólintott.-Figyelj kezdjük inkább előröl az egészet oké? Louis William Tomlinson vagyok, 20 éves, van egy barátnőm Eleanor, és vannak húgaim. És van egy titkom amit majd akkor megmondom ha megtudom hogy elmondhatom-e neked.-kacsintott majd felnevetett. Tetszett ez a kezdjük előröl dolog.
-Melody Angel Horan vagyok, 18 éves, vagy egy barátom Dan, és van egy majom bátyám akit utálok. És hát ömm nem tudom hogy te tudod-e Niall titkát ami inkább a mi titkunk. -mondtam. A titok nem más mint hogy Niall hát, izé, hogy is mondjam, nem tudom mi a hivatalos neve ahogy apa mondta régen de én csak úgy hívom hogy angyal. Teljesen átlagos csak annyi hogy van két szárnya. Na jó azért egy kicsit furi...
-Ömm arra gondolsz hogy van két izé...hú szerintem most bajba fogok jutni.-húzta el a száját. Oké, szóval ő is tudj,a hát akkor az jó. Vagyis remélem egyre gondolunk.
-Van két szárnya. Igen, tudok róla. Vagyis csak a családom meg akkor te. Vagy a többiek is tudják? -kérdeztem mire ő csak bólintott egyet. Nem baj, legalább mi ketten tiszta lapokkal játszunk.
-És hát izé amúgy az a helyzet hogy izé.-hebegett össze-vissza.
-Jaj Louis, nyögd már ki. -néztem rá.
-Nekünk is van. -nyögte ki végül, nekem pedig elkerekedett a szemem. Hogy akkor ők is angyalok? De hát hogy? Apa azt nem mondta hogy más családokban is van ilyen! Csak azt mondta hogy nagyon, nagyon, nagyon ritka és csak az első fiú gyereknél jelenik meg, és csak akkor ha betöltötte a tizennyolcat.
-Ti is angyalok vagytok?
-Angyalok, hmm ez jó.-röhögött fel mire csak megütöttem.-bocsi. Amúgy én sem tudom mi a valódi neve, de igen azok vagyunk. -mondta.
-Wow.-nyögtem ki.
-Apukád is tudta.-hajtotta le a fejét.
-Apa, apa tudta? -kérdeztem de talán csak magamtól
-Aha. Örült neki hogy a fia talált olyan személyeket akik tudják mi ő. -mondta. -Amúgy Niall teljesen ki van akadva, lent a földszinten.-mondta rám emelve a tekintetét.
-Nem érdekel Niall.-vágtam rá.
-Miért nem beszélitek meg?
-Mit azt hogy miért ilyen önző, majom, idegesítő, idióta, nagyképű....-és még soroltam volna ha nem fogja be számat a kezével.
-Nem mondhatsz ilyeneket a bátyádra.-rázta a fejét.
-Nem érdekel. -rázta a fejem. Elvettem az éjjeli szekrényemen lévő családi képemet amin rajta volt apa, anya és én. Niall nem volt rajtam, akkor sem volt itthon. -Már mindenkit elveszítettem. -folytak le könnyeim az arcomon. Louis nem szólt semmit csak magához ölelt. Halkan dúdolt valami dalt de nem ismertem, mégis megnyugtatott, de nem annyira hogy a könnyeim is elapadjanak. Pár perc múlva halkan szipogva húzódtam el tőle. Csak néztem a szemébe amibe sajnálat volt, tisztán kivehető sajnálat. A hasam hirtelen és hangosan kordult meg, mire rá tettem a kezem.
-Gyere, egyél valamit. -állt fel és kezét nyújtotta felém, vonakodva de elfogadtam. Vállamnál fogva húzott magához és így mentünk le a konyhába. Niall tekintete szinte lyukat ütött a hátamba de nem érdekelt. Épp a fagyasztóból vettem volna ki a mirelit pizzát mire megszólalt a csengő. Gyorsan szedve a lábaimat mentem az ajtóhoz, hogy még véletlenül se Niall nyissa ki. Kinyitva az ajtót szembe találtam magam Nina nénivel. Szemei pirosak voltak a sírástól és sajnálat tükröződött arcáról.
-Jaj kis csillagom. -ölelt meg mire mind a ketten eleresztettük könnyeinket. Becsuktam az ajtót és a nappaliba mentünk. Nem érdekelt kik vannak ott, ne érdekelt hogy azt sem tudják hogy kit ölelgetek. A kanapén ülve egymás vállára hajtva fejünket sírtuk ki magunkat.
-Miért mindig engem kell büntetni? -kérdeztem szipogva, szemeibe nézve.
-Nem tudom csillagom, de ugye tudod hogy rám mindig számíthatsz? Rendben? Bármiben. -fogta keze közé az arcom és hüvelyk ujjával simogatta.
-Tudom, és köszönöm. -suttogtam.
-Ömm. -hallottam meg egy hangot a hátam mögött. Nina néni felé nézett majd felállt és köszöntötte.
-Niall! -ölelte meg mire bátyám szemében könnyek gyűltek össze. -Mi történt vele? -kérdezte Nina néni már a kanapén ülve és zsebkendőt gyűrögetve ujjai között.
-Az orvos, és a rendőrök is azt mondták hogy egy szemtanú látta hogy kiszáll a kocsiból a parkolóban, és egy figyelmetlen sofőr fordult be, de nagy sebességgel így apa kocsijába ütközött ahol apa is volt. -hajtotta le fejét Niall, és könnyeit törölgette. Nina néni csak szótlanul hallgatta ahogy én is. Még beszélgettek egy kicsit de én arra nem voltam kíváncsi így felmentem a szobámba, hiába nem ettem de éreztem hogy egy falat sem menne le a torkomon. Az ágyamban lassan álomba sírtam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése