~10.rész~

A titkok néha vonzzák a rosszat,
míg az őszinteség néha elkerüli azt...

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, majd mikor szemeimet sikerült rávennem arra, hogy kinyíljanak egy idegen szobában találtam magam. Hol vagyok? Villant fel bennem a kérdés aminek megválaszolásával még vártam. Csuklóm fájdalmasan lüktetett, amit már nem is annyira vettem figyelembe, mikor végignéztem magamon. Egy férfi melegítőnadrágban voltam ami nagy volt rám, és egy vastag kötött felsőben, ami szintén férfi volt. Kinél vagyok? Jött egy újabb kérdés a tudatalattimtól. Felálltam az ágyról és pár lépés után látóterembe kerültek a ruháim amik most egy fekete fotelbe voltak fektetve. Ahogy oda sétáltam és megérintettem őket, megállapítottam, hogy vizesek. Aztán minden eszembe jutott ami történt. Niall, beszélgetés, az a Nonita nő, a repülés, a csónak, eső, Louis. Ezek szerint Louis-nál vagyok. Egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül mikor fejembe újra belehasított a fájdalom, és ezzel együtt a csuklómba is. Mi van már egy idegkörön futnak?! Mérgelődtem magamban. Szőkés tincseimet hátamra túrtam, azután pedig elindultam az ajtó felé. Muszáj megkeresnem Lou-t! Az ajtón kilépve választanom kellett vagy jobbra vagy balra. Végül jobbra mentem. kerestem valami lépcsőt amin lemehetek a földszintre, mivel az emeleten voltam. Miután a folyosó végén nem találtam lépcsőt, vettem egy 180 fokos fordulatot és komótos léptekkel haladtam a másik irányba. Szemeimet a falon vezettem végig miközben haladtam. A falon bekeretezett fényképek lógtak, volt amin Louis volt, amin -gondolom én- a családjával, és volt egy barna hajú, szép mosolyú, csinos lánnyal pózolt, valamint voltak csupán random festmények, és különböző képek a többiekkel, még kicsit bebarnult képek is lógtak közöttünk. Volt egy polc ami előtt lecövekeltem. Egy kis polc volt, nem volt nagy, nem volt túl cicomázva, csupán egyszerű motívumok voltak belefaragva, viszont a tartalma volt az ami megfogott. Egy kép volt rajta ami még az X-Faktor idején készülhetett, mind az öt srác rajta volt és nagy mosollyal mutattak X jelet a kamerába. A kép mellett volt egy papír amit a tehetségkutatóban adtak nekik, gondolom az volt Louis száma: 155204. Aztán mellette két érem volt. Foci érmek.  És ennyi. Ennyi volt a polcon. Olyan volt mintha félig valaki lepakolta volna.
Váll rándítva haladtam tovább, míg végül megtaláltam a lépcsőt. Végig barna, puha szőnyeg borította az egyenesen lefelé nyúló lépcsőt. Még mindig lomha léptekkel vettem egymás után a lépcsőfokokat majd mikor elfogytak akkor elindultam balra, mivel arról hallottam sutyorgást. Óvatosan toltam be a lengőajtót s pillantottam meg Louist ahogy egy lánnyal beszélgetett. A lány a konyhapulton ült keresztbe tett lábakkal, míg Louis épp egy pohár gőzölgő valamit kavargatott. Amint beléptem észre vettek. A lány leugrott a pultról és Louis mellé állt.
-Jó reggelt. -mosolyog rám Louis.
-Jobbat! -fogom a halántékom.- Lou tudnál adni nekem egy fájdalomcsillapító gyógyszert? -szinte már könyörögtem. Utálom a fejfájást.
-Persze! -lépett az egyik szekrényhez, majd egy fonott kis kosárkát vett ki és abból vette elő a számomra aranyat érő gyógyszert. Kezembe adott egy szemet amit egy kis vízzel lenyeltem.
- Oh, bocsánat, udvariatlan vagyok. -fordultam a lány felé aki eddig Louis-n tartotta a tekintetét, de ahogy megszólaltam azonnal rám kapta.- Melody Horan vagyok. -nyújtom felé a bal kezem, mivel úgy éreztem a jobb kézfejem leszakadni készül.
-Eleanor Calder -mosolygott és elfogadja kissé béna kézfogásomat.
-És a barátnőm! -szólalt fel Lou az asztalnál ülve.
-Igen.- nevetett fel- Ahogy mondja, öhm tegnap én öltöztettelek át, remélem nem baj, Louis mondta, hogy vizesek a ruháid és gondoltam akkor inkább nem hagyom, hogy megfázz. -magyarázta és arcán látszott, hogy kicsit zavarban érezi magát.
-Öhm... izé...-makogtam- nem baj, és köszönöm. -szedtem össze egy viszonylag értelmes mondatot.- és neked is köszönöm Louis amiért értem jöttél. -fordultam az említett felé.
-Nem kell megköszönnöd! -legyintett, és abban a pillanatban szólalt meg a telefonja amit azonnal fel is kapott az asztalról.- Bocsánat. -mondta, s nagy léptekkel hagyta el a konyhát.
-Mi lett a csuklóddal? -bökött az említett testrészem felé Eleanor.
-Csak egy kis baleset. -húztam el a számat. Megértően bólintott egyet és a konyhaszekrény egyik legmagasabb polcán -amit alig ért fel- kezdett kutakodni, majd némi keresgélés után kiemelt egy kötszerekkel teli kis kosarat.
-Gyere, lecserélem a kötést. -biccentet az asztal felé. Mind a ketten helyet foglaltunk az asztalnál, ő pedig óvatosan kezdte letekerni a fáslit a csuklómról.- Be van dagadva. -nézett rám.
-Meg van zúzódva. -rántottam vállat. Szó nélkül állt fel az asztaltól, s egy fáslit a víz alátett majd miután nem csöpögött belőle a víz, vissza hozta és rátette a csuklómra. A hidegtől végig futott rajtam a libabőr, de ő csak mosolygott. Miután ellátta a csuklómat beszélgetésbe elegyedünk. Körülbelül fél óra múlva Louis tért vissza, s arcán tisztán kivehető volt az aggodalom, és még valami amit nem tudtam leolvasni róla. Le ült Elanor mellé és rám nézett.
-Ömm...-vakarta zavarában a tarkóját.- Melody nálad van a nyakláncod? -szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Miért érdekli őt az én nyakláncom? A kezem automatikusan kezdte el keresni a nyakláncot de nem lelte, engem pedig valamiféle hiányérzet öntött el.
-Nem tudom hol van, lehet hogy elhagytam.
-És hol? Merre? -nézett egyik szememből a másikba.
-Nem mindegy az? Lehet akkor mikor Niall elől futottam, vagy mikor a levegőben voltunk, nem tudom. -ráztam a fejem.  Louis felpattant s ki akart viharzani, de elkaptam a kezét s nem engedtem el addig míg szemtől szembe nem álltam vele.-Miért érdekel ennyire? -néztem vele farkasszemet.
-Az...az nem lényeg! -köszörülte meg a torkát, s indulni akart de újra visszatartottam
-És most hova tartasz? -még mindig a kékségeibe néztem, amiben saját szempáromat láttam.-őszintén! -tettem hozzá. Egy nagyot sóhajtott, és száját szólásra nyitotta.
-Megkeresem.
-Miért? Az csak egy nyaklánc. -szemöldökömet össze ráncolva néztem rá.
-De...de Niall-tól kaptad, biztos sok számít neked! -hadarta, de a tekintetemet kerülte. Hazudik- állapítom meg.
-Hazudsz! -amint kimondtam összerezzent.
-Én...öm...én nem hazudok Melody! -újra kerülte a pillantásom.
-Louis! Miért érdekel az a nyaklánc? -hangom kicsit hangosabban szólalt meg a kelleténél, s ez engem is meglepet. Nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni a lakásból, egyenesen a tetőtér felé. Felérve az ölébe vett és kitárta a szárnyait.- Na nem! Ne... -de már késő volt kiugranom a kezei közül mivelhogy már a levegőben voltunk. Már csak akkor eszméltem fel mikor a verandán álltunk. Légzésem szapora volt, de követtem Louist be a házba.
-Várj meg itt! -állított meg a nappaliban, ő pedig tovább ment a kondi terem felé. A frászt! Miután eltűnt az egyik folyosón, utána settenkedtem majd láttam ahogy bemegy a terembe, így oda szaladtam. Mázlimra az ajtó résnyire nyitva volt, így csak lassan tovább nyitottam, épp annyira, hogy lássam a falon lévő tükröt, ami őket tükrözte vissza. Ahogy beszélni kezdett Lou én úgy hegyeztem a fülemet.
-El kell mondanunk neki! -hangja higgadt volt mégis mintha kicsit feszült lett volna.
-Nem. -Niall tömör válasza, kiharcolta magának azt, hogy mindenki rá figyeljen.- Nem akarom, hogy baja essen! -Hogy bajom? Nekem? Mégis hogyan? Ugyan már!
-Niall, ha mi nem mondjuk el neki, akkor máshogy fogja megtudni...- kezeimet a pizsamámul szolgáló nadrág zsebébe csúsztattam, s éreztem benne valamit majd mikor kiemeltem a nyakláncom nézett vissza rám. Hát itt vagy. Akkor mégsem hagytalak el, de ezt nem kell még tudniuk, majd vissza csúsztattam a zsebbe.- Niall, gondolkozz már! Nincs nála a nyaklánc, mi pedig nem lehetünk 0-24-ben mellette! -folytatta magyarázást Zayn. Miért mi van akkor ha nincs nálam a nyaklánc? Már komolyan nem értek semmit...
-Tudom Zayn, de meg kell értenetek, hogy félek! -Hahaha Niall Horan fél, micsoda nagy vallomás volt ez! Videóra kellett volna venni, biztos YouTube rekordot döntene!- Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak. -rázta tehetetlenül a fejét. "Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak." -visszhangzott a fülemben. Mégis mi vagy inkább mik lennének ott? Talán zombik vagy terroristák? Esetleg valamiféle maffia banda tagjai? Tuti, és lehet, hogy ez a Nonita nő terjeszti a drogot nekik! Ah, lebuktak! Lődd le magad Melody...
-Nonita biztos segítene neki! -már megint az a Nonita, de most komolyan mégis miben segítene? -Nem titkolhatod előle örökké! -tárta szét hosszú karjait Harry.
-Nem, és pont! Senki sem mondhat neki semmit! Az én húgom és már én felelek  érte! Szeretném minél tovább távol tartani Shadow Country-tól. -nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe, zsebemben a láncommal. Mind az öt fiú rám kapta a tekintetét és ijedt arccal néztek rám.
-Magyarázatot! Most! -álltam meg előttük, keresztbe tett karokkal.
-Kezdődjön a mese. 

~9. rész~

Félelem és remény.
Ez a két érzelem volt bennem miközben a csónakban összekucorodva ültem, s éreztem ahogy minden perc elteltével egyre erősödik a szél, a csónak pedig ringatózik a fodrozódó vízen, miközben egyre jobban esik. Vihar közeledik...- állapítom meg magamban, miközben fejem az ég felé emelem.
-Vagy már itt is van...-suttogom, s össze rezzenek mikor hangosan megdörren az ég.   Már egy halom SMS-t küldtem Louisnak, és hívtam is de nem vette fel. Félek. Félek mert ha ez a csónak felborul akkor tudom, itt a vég. A lapátokat már próbáltam használni de csak körbe-körbe haladtam velük. Semmire sem mentem. Viszont a remény még él bennem. Reménykedek abban, hogy egyszer csak megszólal a telefonom vagy megjelenik újra Niall és elvisz innen.
Hajam vizesen tapad a hátamra, úgy mint az ázott nadrágom a lábaimra és a felsőm a felsőtestemre. Remegek mert nincs mi meleget adjon, s kezem is fájdalmasan lüktet amiért szorosan fonom magam köré, s nem törődök azzal, hogy vigyáznom kellene rá. Az ég újra ordít egyet én pedig újra összerezzenek. -Hagyd abba. -suttogom. Mintha az ég ellenem játszana újra meg mutassa mekkora hangja is van.- Hagyd abba! -ordítok fel reményvesztetten, és könnyeim útra kelnek arcomon.- Elég! Hagyd abba!- Ordítok mert félek, ordítok mert azt akarom hogy otthon kelljek fel és apa mellettem legyen, ordítok mert nem akarok itt lenni!
Eltelik néhány perc és egy halk hangra leszek figyelmes az eső hangos zajával szemben. Fejem a  hang irányába fordítom.
-Louis. -suttogom elkerekedett szemekkel. Szárnyai ritmusos csapásokkal hozzák őt egyre közelebb, s közelebb hozzám, ő pedig folyamatosan engem néz. Legszívesebben felugranék és örömömben megölelném, de ehelyett inkább ülve maradok és hevesen lélegezve őt nézem. Óvatosan lép rá a csónakra mire az még jobban ringani kezd. Felém nyújtja a kezét de én nem merem felé nyújtani a kezem, félek, hogy ha megmozdulok akkor felborul az így is ingatag csónak. Fejem a két térdem közé hajtom, s becsukott szemekkel próbálom abbahagyni a sírást. Összerezzenek mikor kezeit a combomnál észlelem a másikat pedig a hátamnál. Mikor elemel az ingatag talajtól a csónak megbillen én pedig mint egy ijedt ötéves kisgyerek karolom át Louis nyakát és fúrom az arcomat nedves pólójába. Érzem azt, hogy nem függőlegesen áll már hanem a levegőben van, és a fejemben a vészcsengő őrült hangzavarba kezd, s még a fülem is erőteljesen becseng. Az egyik kezem a fülemre teszem, s próbálom csillapítani az erőteljes csengést. Hallom ahogy Louis beszél de hangja tompa. Szemeimet nem tudom kinyitva tartani hosszabb ideig csupán pár pillanatra, így az egész olyan mintha csak képeket látnék, majd már képek sem jelennek meg...

~Louis Tomlinson~

Félig leragadó szemmel nézem a tévében az egyik főzős csatornát, miközben azon rágódom, hogy mióta kell egy ételbe annyi sót bele tenni, mint az a kissé zakkantnak tűnő nő tett. Nem nagyon izgat a főzés, csupán nincs jobb adó jelen pillanatban, na igen, és még az is közbe játszik, hogy a távirányítót sem találom.
-És most bele rakjuk az apróra darabolt húsnak a felét. -magyarázta majd tovább folytatta, miután bele rakta a húst a fazékba.- Így ni, köszönjük a részvételt drága husi. -ezzel a mondatával, eléri nálam azt, hogy felröhögjek. Ez a nő tényleg nem ép elméjű! Fejemet rázva állok fel, lépek a tévéhez majd nyomom meg a kikapcsoló gombot, ezzel egy időben pedig a ház bejárati ajtója hangosan csapódik be. Sóhajtva megyek az irányába, hogy ki érkezett meg ilyen sebbel-lobbal. Ép, hogy ki lépek a nappali ajtón meg pillantok egy ideges Niallt. Nem tagadom ez a faj itt nagyon gyakori, s nagyon veszedelmes is olykor.
-Utálom, gyűlölöm, utálom, gyűlölöm! -kántálja, s felszalad a lépcsőn -vélhetőleg a szobájába-. Van egy olyan sejtésem, hogy nem épp a szomszéd bácsival van problémája, akit lassan 3 napja nem láttunk... lehet, hogy...mi van ha megh...Jézus!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat haladtam fel a lépcsőn, majd fordultam jobbra s álltam meg a szobája előtt. Kezemmel már kopogtatni akartam, de inkább csak lenyomtam a kilincset s beléptem a szobába. Az ágyán ült és csak nézett ki a fejéből.- Mi tettem, hogy ennyire utál? -néz felém, miközben hajába túr.
-Szerintem van rá oka, hogy haragudjon! -rántok vállat, mire ő csak bosszúsan fújtat.- Most hol van? -leülök mellé és csak nézek ki a velünk szemben lévő ablakon a zuhogó esőbe.
-Egy tó közepén. -mormolja közönyösen. Az hittem rosszul hallok. Mi a fészkes fenét keres ő egy tó közepén?
-Hogy hol van? -hangom két oktávval feljebb ugrik. Idegesen állok fel és nézem a még mindig a földet szuggeráló srácot.
-Egy tó közepén, Isten tudja mi annak a neve! -csap az ágyra. Mentem lehidalok ettől a gyerektől!
-Most te komolyan otthagytad a húgodat egy tó közepén, szakadó esőben?! -hangom magasan csendül fel egy pillanatnyi csendesség után.
-Mi a francért kotnyeleskedik akkor? Nem kell hallgatózni amikor telefonálok és akkor most nem lenne ott! -szinte látom a feje fölött a füstöt miközben fel-le járkál a szobában.
-Kivel beszélgettél?
-Nonita. -Egy szó, bennem pedig megfagyott még a vér is.
-Mit tudott meg? -túrok idegesen tincseim közé és egy mélyről szökő sóhajt engedek ki ajkaim közül.
-Hát még nem érti nagyon. Sőt szinte semmit, csupán annyit, hogy róla volt szó, meg...-mondandóját egy hangos dörgés zavarta meg.
-Figyelj ezt még folytatjuk, és megnyúzlak ha szegény lány tüdőgyulladásban fog apátok után menni, vagy ha belefojtsa  magát abba a rohadt tóba! -nyitom ki az ablakot, majd könnyed mozdulattal szökkenek a párkányára.- Melyikre vitted? -nézek át a vállam fölött.
-Ami körülbelül fél órára van innen. -rántja meg lazán a vállát. Lenyelem azt az akaratomat miszerint fejbe vágom egy közelemben lévő tárgyal,s inkább elrugaszkodok az ablaktól, majd pár pillanat múlva már magasan a házak fölött vagyok.
A ruhám elázott, a hajam a homlokomra tapadt, és elfáradtam a szembe szél miatt de  mikor meghallottam az eső zaja mellett egy ismerős ámbár igen ideges hangot, minden bajom szerte foszlik. Nagy szárcsapásokkal szárnyalok a vadul ringatózó csónak felé, s a benne kuporgó lányhoz.
Nem viszem vissza hozzánk inkább az én saját lakásomba viszem. Ez nem egy ház, aminek van nagy kertje, hanem egy panellakás, ami tágas és nekem pontosan megfelelő. Fél éve vásároltam arra a célra, hogy ha nem akarok a közösben lenni akkor ide eljövök, igaz két emelete van, de nem annyira nagy mint a közös. A vendégszobába teszem le a remegő lányt, majd ráhúzom a takarót. Telefonomat előveszem, s a híváslistában kikeresem a nekem szükséges nevet és már tárcsázom is.
Negyed óra múlva már az ajtóm előtt is áll, és egy csók után elvezetem a még mindig szunyókáló Melody-hoz.