~12. rész~

Sziasztok! Itt lenne rész, nem lett valami eseménydús, kicsit szétszórt is, de ez a rész kicsit megkönnyítette az én fájdalmaimat, bele írtam mindazt ami nyomja a szívem, úgyhogy kicsit kaphattok ezáltal belőlem is. A véleményetekre számítok!

Jó olvasást! :)

Ahogy az idegen nő, kinek csak a nevét tudtam, ölelgetett egyszerűen úgy éreztem, hogy megdermedtem. Végül mikor elengedett eltávolodtam tőle és karba tett kézzel néztem őt.
-Nem hallottál még rólam igaz?-mosolyodott el kedvesen.
-Hát, őszintén szólva még semmit nem hallottam önről. -ráztam a fejem.
-Óh, hát akkor legyen még elég csak annyi, hogy nyugodtan szólíts Nonitának és, hogy apád az én tanítványom volt ebben a világban. -tárta ki karjait.
-Tanítványa? Miféle tanítványa? -ingattam meg kicsit a fejem.
-Majd idővel mindenre fény derül, rendben? De most mond csak, Niall. Hogy haladsz a temetéssel kapcsolatban? -wao, ez a nő aztán tud témát váltani.-Temetést vagy hamvasztást szerveztek? -a kérdése úgy ért mint akit épp fejbe lőttek.
-Szóba sem jöhet a hamvasztás! -csattanok fel, s érzem ahogy a torkom elszorul.
-Nem lesz hamvasztás, Melody! Nonita, rendes temetés lesz Londonban. -még hogy Londonban! Miért akar egyedül dönteni?!
-Nem, Niall. -ráztam a fejem. Niall értetlenkedve kapta rám a tekintetét.
-Mi nem?
-Nem Londonban lesz a temetés! -emeletem rá a tekintetem, majd folytattam.- A temetés Mullingar-ben lesz, hiszen apa ott lakott. Az az otthona!
-Nem, Melody! Londonban lesz mivel úgy sokkal jobban kijövünk költségileg is, és már döntöttem! -komolyan? Költségileg? Úgy beszél mintha nem lenne egy híres fiúbanda egyik tagja! Másra van pénze de erre nincs? Vagy csak ennyire fukar?
-Tényleg? Költségileg?! -nem bírtam vissza fojtani könnyeim így szemeimből patakonként száguldottak le.-Na ne mond nekem, hogy ne lenne rá kereted! Nekem is van pénzem ha kell akkor bele adom mindet! De még király az, hogy velem nem kell semmit se megbeszélned! Minek is, hiszen csak a te apád volt mi?! -üvöltöttem rá, s az sem érdekelt, hogy Nonita a hátam mögött próbált csitítani. Megfordultam és kiszáguldtam a házból, ott hagyva a feldúlt, mérges, letaglózott Niallt.
Nem mentem messze a háztól mivel féltem, hogy hogyha messzire megyek akkor nem találok majd vissza, ezért csak a ház háta mögött lévő kis patakhoz rohantam. Leültem egy fa tövébe és csak folyattam a könnyeim, amíg meg nem hallottam egy furcsa zajt. Azonnal felpattantam, és a zaj irányába néztem.
-Ki vagy mi van ott? -próbáltam határozottan szólni de hangom rekedt volt és erőtlen.

 Végül egy farkas nagy feje bukkant elő az egyik bokorból. A bundája nagyrészt szürke volt, néhol fehér. A szeme barna volt és a nézése inkább volt meleget sugárzó minthogy gyilkos. Furcsa mód nem ijedtem meg tőle, sőt. Leültem vissza a fa tövébe, és hagytam, hogy mellém jöjjön, s a fejét a combomra hajtsa. Kezemet óvatosan simítottam a fejére. Szőre puha volt akár a bársony, és meleg, valamint feltűnően tiszta. -Mond, miért ilyen nehéz felemészteni azt, hogy valakit elveszítünk? -kezdtem beszélni hozzá, s ő csak nézett mintha értené is mit beszélek neki.- Miért fáj annyira ha róla van szó múlt időben?  -mosolyom fájdalommal teli volt. Az orrával megbökte a kezem további simogatásért. - Mindig, mikor rá gondolok azt próbálom elhitetni magammal, hogy ő nem hunyt el csupán elment a boltba, vagy golfozni és majd haza jön, és újra velem lesz. Csak azért teszem mert annyira fáj a tudat, hogy elveszítettem. Annyira esedezem arra, hogy újra halljam a hangját, hogy megölelhessem, hogy elmondjam neki mennyire szeretem. -hangom elhalt ahogy a zokogásom felszínre tört.- Annyira igazságtalan az élet! Miért azt vette el tőlem akit mindennél jobban szerettem? Én...én úgy érzem, hogy egyedül vagyok. -a farkas hatalmas mancsát a vállamra tette és fejét oldalra döntve nézett rám úgy, mintha azt üzenné, hogy ő itt van.- Amikor megtudtam, hogy elhagyott nem tudtam mit tegyek. Azt akartam, hogy csak vicc legyen az egész. Nem akartam elhinni azt, hogy nem búcsúzott el, és én se tőle. Bármikor, mikor lehunyom a szemem, halkan hallom a hangját ahogy azt mondja; "szeretlek kicsim!" . Aztán bele gondolok abba, hogy mi lesz akkor ha többé már nem tudok rá emlékezni? Nem akarom....nem akarom, hogy eltemessék... Nem akarom, hogy....hogy a föld elválasszon tőle. Nem akarom ezt az egész kibaszott helyzetet! -törtem ki újra zokogásba, arcomat a farkas sűrű nyakszőrzetébe temettem, s karjaimmal szorítottam magamhoz.- Újra azt akarom, hogy otthon legyek vele... -leheltem a puha bundába. Pár perc múlva elengedtem és úgy éreztem, hogy a lelkem kicsit könnyebb lett. Ám mikor elengedtem a farkas rám nézett a meleg, nagy, barna szemeivel és lehajtott fejjel elszaladt újra a bokorba. Szép, már meg is unt... A nadrágzsebemből elővettem egy kissé gyűrött papír zsebkendőt és a szememet kezdtem törölgetni vele, addig amíg újra zajt nem hallottam. Biztos a farkas visszajött, gondoltam és vártam, hogy elém érjen.- Mi van te fenevad vissza jö...ömm izé elnézést azt hittem, hogy egy farkas aki az előbb itt volt...bocsánat! -kezdtem szabadkozni, mikor a farkas helyett egy fiatal, talán velem egykorú srácot láttam meg. Szó nélkül ült le mellém, a kopott farmerjében  és fekete atlétájában. Barna haja rövid volt felül kicsit hosszabb, és barna szemei voltak akár...akár a farkasnak
-Üdv! A nevem Dylan Wolfday. -úgy mosolygott rám mintha már látott volna.
-Szia! A nevem Melody Horan, és még egyszer bocsánat az előbbiért. -tekintettemet a nadrágomra szegeztem, és próbáltam leplezni az előbbi sírásom nyomait.
-Semmi baj, és a fenevad itt ül melletted. -először nem tudtam mire céloz majd ahogy vissza pörgetettem az agyamban, már tudtam hogy a megszólításomra gondolt. Várjunk csak...
-Várj! Te...te voltál? Te voltál a kutya? -szemeim golf labda méretűekre nagyobbodtak és úgy lestem rá.
-Héj! Kikérem magamnak! Én egy farkas vagyok és nem egy holmi kutya! -csattant fel áll mérgesen. Istenem kiöntöttem a szívemet egy idegennek! Komolyan Melody? Itt ül melletted egy vérfarkas és te ezen rágódsz? -Egyénként jobb már?
-Mi? -néztem rá.
-Az, hogy kibeszélhetted magadból.
-Igen, azt hiszem. Csak tudod ha tudom, hogy a farkas, vagyis te, érted amit mondok akkor inkább magamban tartottam volna... -újra csak a nadrágomnak szentelem a szemem világát.
-Hidd el nekem, hogy arra a fájdalomra amit most te érzel arra nincs jobb gyógyír mint a beszélés. Nem jó sokáig magadban tartanod mert akkor sosem fog enyhülni a fájdalom amit érzel itt. .-kezét a mellkasára tette, oda ahol a szíve van.
-Tudod, lehet, hogy igazad van. De én nem vagyok olyan mint a többi ember. Én nem tudom kiönteni a szívem az első jött-mentnek...
-Tudom. És azt is tudom, hogy örökké fog fájni az ami történt, a veszteséged. A seb beforr de a heg örökre ott marad... -simította tenyerét a vállamra. -Viszont ha bármikor szeretnél beszélgetni és erre jársz nyugodtan kiáltsd csak a nevem. A farkasoknak jó a hallásuk! -ezzel felállt majd elment. Furcsa egy alak, de...de valahogy nagyon aranyos. Kifújtam az orrom a zsebkendőbe, majd feltápászkodtam a földről.
-Te meg mit keresel itt?!

~11. rész~

Jó olvasást! Véleményeket várok! :)

-Nem mesét akarok hanem igazat, és végre nem titkokkal körbevéve lenni! -tártam szét karjaim. Csak mondják el az igazat, elegem van a titkokból és úgy körülbelül mindenből ami itt van. Leültünk a földre és Niall próbált valamit makogni, de fél perc elteltével abba hagyta és miután össze kaparta a gondolatait megszólalt.
-Először is szeretném azt leszögezni, hogy minden amit elmondunk igaz, és nem hazugság, vagy mese! -nézet a szemembe én pedig forgatva azt, térdeimre támaszkodva figyeltem rá.- Elvileg apának kellett volna mindenről beszámolnia neked, akkor ha ő úgy érzi, hogy tudnod kell. Mivel már úgyse tudnám kimagyarázni magunkat ezért itt az idő, hogy kiterítsem előtted az igazat. -idegesen és frusztrálva túrt szőkésbarna hajába, majd a parkettát tanulmányozva folytatta volna, de a többiek felálltak és elindultak ki a szobából.-Héj, most komolyan itt hagytok?! -tárta szét karjait rájuk nézve.
-Ez a ti beszélgetésetek, neked kell neki mindent elmondani, mi nem karunk beleavatkozni.-mosolygott Liam, majd intve ő is elhagyta a termet úgy ahogy a többi három srác is.
-Micsoda kedvesség! -rázta a fejét majd felállva elsétált a zsámolyokhoz és leülve rá, fejével biccentve kért meg, hogy üljek át oda, amit meg is tettem.- Hol is tartottam...ja igen! Na szóval. Mi angyalok nem csak úgy vagyunk itt, hogy csak úgy szállingózzunk mint a hó télen, hanem feladtunk is van. Igaz, hogy nem itt hanem máshol. Van egy hely ahová mi, angyalok tudunk elmenni, valamint te! -mutatott rám. Hogy én?! Milyen mesét akar nekem bemesélni? Nem vagyok én hülye... Ép szólásra nyitottam volna szám, hogy valami csípőset oda sózzak neki de ő folytatta.- Mielőtt megkérdeznéd, hogy mi az a hely és, hogy miért nem jártál még ott, valamint miért tudsz te belépni oda, közlöm veled, hogy nem kell mert elmondom! A hely neve Shadow Coutry, egy ország, de nem olyan mint például Orosz vagy Olasz ország. Ott minden van, minden ami itt nem, vérfarkas, angyal, manó, tündér, elvétve kentaur. Minden. -kitört belőlem a mélyről jövő nevetés, vagyis inkább jobban monda röhögés. Manó? Tündér? Mi az, csak nem egy Csingiling mesét mesél? Ez nevetséges!
-És ott él Edward Cullen és Bella Swan, meg Jacob Black? -nevettem tovább de ő csak mérgesen nézett rám.- Na meg Csingiling?
-Melody! Ez nem a Twilight sem pedig valami más mese! Vegyél már komolyan, legalább egyszer! Ez fontos dolog! -emelte fel egy kicsit a hangját, de én nem bírtam abba hagyni a kacarászást.
-Vegyelek komolyan? Oké, de mond csak a tündéreknek szokott hasmenésük lenni? Ha igen akkor repülésközben csíkot húznak maguk után? -röhögtem fel.- És...és a manók legalább tudnak írül táncolni, vagy már megtanítottad őket? -Niall fel állt, s felhúzott engem is.
-Ha nem hiszel  nekem, akkor majd a szemednek hinni fogsz! -ezzel pedig kifelé kezdett húzni.- Srácok! -kiáltott. Pár perc múlva már előttünk is voltak.- Menjünk, elviszem oda, majd jövünk! -a többiek bólintottak. Niall pedig újra húzni kezdett ezennel a kertbe ahol kitárva a szárnyait felvett és felrepült. Talán jobb lesz ha hozzászokom a repkedéshez, vagy csak fejet hajtok a tény előtt, hogy egyszer ez lesz a vesztem... Jobb lesz ha ilyenkor nem agyalok... Szemeimet becsukva kapaszkodtam Niall-ba, mellesleg pizsamában...na jó az a pizsama az amit még Lou adott, de akkor is!
-Itt vagyunk! -mondta körülbelül 15 perc elteltével. Miután megéreztem talpaim alatt a szilárd talajt kinyitottam a szemeimet. Fa. Jobban mondva fák. Ez volt amit azonnal megpillantottam. Minden hol fa. Itt, ott, amott, emitt. Vagy egy erdőben vagyunk vagy...nem tudom hol.- Nyugi ez még csak egy erdő. -röhögött fel látva az értetlen arckifejezésem.
-Aha, szóval itt akarsz eltenni láb alól mi? -tudtam, hogy nem így van de jó volt húzni az agyát.
-Hát tudod nem is olyan rossz ötlet...-tettet gondolkodást. Majd fel nevetett és egy nagy odvas, zöld mohával fedett fához lépet. Kezével benyúlt az egyik odúba majd mintha valamit elforgatott volna egy kattanást lehetett hallani. Kezét kihúzta az odúból, hátrébb lépet és egyszer csak a földön termett egy kis faajtó. Mi a szent szar?! Ez most komolyan magától jött ki a földből? Nem volt nagy szám a kinézete csupán, egy méterszer egy méteres fa deszkákból álló ajtó volt amin a fogantyú egy nagy oroszlán feje volt, és enyhén moha borította, valamint kisebb gallyak. Mintha évekig nem használták volna és már a porhadás szélén állt szinte. Niall úgy nyitotta fel mintha csak egy új állapotban lévő ajtó lenne, ámde az ajtó nagy nyikorgással nyílt ki. Közelebb léptem és bele néztem, de nem láttam semmit csupán sötétséget és melegséget. Meleg áradt ki a....a lyukból...- Ugorj bele! -utasított, a lyuk, gödör -vagy mit tudom én mi- felé bökve. Ugarjak bele? Ez megzakkant! Remélem nem gondolja komolyan hogy én egy istenverte sötét göndörbe -igen, elkönyvelem egy gödörnek- fogok bele ugrani! Kitudja lehet, hogy kígyó van benne, vagy valami szöges ágy, vagy...vagy csontvázak...
-Obama kérésére se ugarnék bele! Ugorj te, úgyis te...te izélted elő! -léptem hátra, karjaimat pedig melleim alatt összefontam.
-Ugyan már mit ijedsz be egy ajtótól! -röhögött fel. Egy ajtótól? Az az ajtó véletlen egy sötét gödörbe vezet!
-Ez az ajtó valami fekete gödörbe vezet! Nem vagyok hülye, hogy bele ugorjak! -a fejemet ráztam, de Niall csak mögém szaladt, átkarolta a csípőm és felemelt, majd araszolni kezdett a gödör felé.- Úristen! Te megőrültél! Tegyél le! Eressz el! -kapálóztam és össze vissza próbáltam magam dobálni de ő megállt a gödör szélénél.- Ne! Segítség! -ordítottam, s próbáltam őt megfogni, de akkor elengedett én pedig zuhanni kezdtem a fekete gödörbe. Éreztem ahogy a hajamba belekap a zuhanás szele és összeborzolja. A szemeimet szorosan zártam össze, arcomat pedig kezeimbe temettem. Milyen mély lehet? Fájni fog a halál? Ahj még persze, hogy fájni fog, hiszen meghalsz!  Nem sikítottam, úgyse tudtak volna már segíteni. Kész vége, itt a végem.
Ám az éles fájdalom elmaradt. Valami puhára érkeztem de mégis szúrt, s furcsa hangokat hallottam. Már meghaltam? Óvatosan emeltem el a kezemet az arcom elől, és az állam leeset. Egy szalma halom tetejét voltam. De ami a legfurcsább volt az az előttem elterülő látvány volt. Egy hosszú föld út volt aminek két oldalán össze vissza faházak voltak, és kiskertek, valamint fák, sok sok fa. Emberek jártak-keltek, de még ha normál méretű is lett volna az összes, na meg némelyiknek ne lett volna nagy fehér szárnya, s ne lett volna köztük farkasok... Törpék, -vagy manó nekem már mindegy- angyalok és kicsit szálló tündérek. Úristen, hova keveredtem? S egyből bevillant: Niall igazat mondott. Milyen nevet is mondott? Shadow.... és aztán ott volt a tábla nagy betűkkel kiírva, hogy "Shadow Country kórház"   De még az épületet -ami  amúgy egy extra méretű faháznak felelt meg- sem nézhettem meg mert valaki landolt mellettem, pontosabban Niall. Le tessékelt a szalmahalomról és egy kunyhó felé kezdett húzni. Hadakozhattam volna de még akkor sem ébredtem fel a halálfélelmemből és meghökkenésből amit ez a hely hozott ki belőlem. Kopogás nélkül nyitott be, s elkiáltotta magát.
-Ninota! Gyere gyorsan! -s abban a minutumban egy őszhajú nő száguldott ki az egyik helységből. Arca ráncos volt, szemei kékebbek mint nekem, s ajkain szűnni nem akaró mosoly. Haja rendezett kontyban volt, ruhája pedig egy régi fajta hosszú ruha volt ami hiába, hogy régimódi volt mégis kifinomult hatást keltett.
-Oh, Krisztusom! Niall, fiam mond azt, hogy ez a gyönyörű lány a húgod! -kapta kezét a szája elé mikor elém állt.
-Ő az! -bólintott, s ajkai felfelé hajlottak.
-Istenem! Hát Angel milyen gyönyörű nő lettél! Olyan régóta akartalak újra látni! Hát eljöttél! Végre itt vagy! -ölelt magához én pedig csak álltam akár egy kőszobor.  Újra látni akart? Hiszen még sosem láttam! Ki ez az idegen nő?! 

~10.rész~

A titkok néha vonzzák a rosszat,
míg az őszinteség néha elkerüli azt...

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, majd mikor szemeimet sikerült rávennem arra, hogy kinyíljanak egy idegen szobában találtam magam. Hol vagyok? Villant fel bennem a kérdés aminek megválaszolásával még vártam. Csuklóm fájdalmasan lüktetett, amit már nem is annyira vettem figyelembe, mikor végignéztem magamon. Egy férfi melegítőnadrágban voltam ami nagy volt rám, és egy vastag kötött felsőben, ami szintén férfi volt. Kinél vagyok? Jött egy újabb kérdés a tudatalattimtól. Felálltam az ágyról és pár lépés után látóterembe kerültek a ruháim amik most egy fekete fotelbe voltak fektetve. Ahogy oda sétáltam és megérintettem őket, megállapítottam, hogy vizesek. Aztán minden eszembe jutott ami történt. Niall, beszélgetés, az a Nonita nő, a repülés, a csónak, eső, Louis. Ezek szerint Louis-nál vagyok. Egy nagy sóhaj szökött ki ajkaim közül mikor fejembe újra belehasított a fájdalom, és ezzel együtt a csuklómba is. Mi van már egy idegkörön futnak?! Mérgelődtem magamban. Szőkés tincseimet hátamra túrtam, azután pedig elindultam az ajtó felé. Muszáj megkeresnem Lou-t! Az ajtón kilépve választanom kellett vagy jobbra vagy balra. Végül jobbra mentem. kerestem valami lépcsőt amin lemehetek a földszintre, mivel az emeleten voltam. Miután a folyosó végén nem találtam lépcsőt, vettem egy 180 fokos fordulatot és komótos léptekkel haladtam a másik irányba. Szemeimet a falon vezettem végig miközben haladtam. A falon bekeretezett fényképek lógtak, volt amin Louis volt, amin -gondolom én- a családjával, és volt egy barna hajú, szép mosolyú, csinos lánnyal pózolt, valamint voltak csupán random festmények, és különböző képek a többiekkel, még kicsit bebarnult képek is lógtak közöttünk. Volt egy polc ami előtt lecövekeltem. Egy kis polc volt, nem volt nagy, nem volt túl cicomázva, csupán egyszerű motívumok voltak belefaragva, viszont a tartalma volt az ami megfogott. Egy kép volt rajta ami még az X-Faktor idején készülhetett, mind az öt srác rajta volt és nagy mosollyal mutattak X jelet a kamerába. A kép mellett volt egy papír amit a tehetségkutatóban adtak nekik, gondolom az volt Louis száma: 155204. Aztán mellette két érem volt. Foci érmek.  És ennyi. Ennyi volt a polcon. Olyan volt mintha félig valaki lepakolta volna.
Váll rándítva haladtam tovább, míg végül megtaláltam a lépcsőt. Végig barna, puha szőnyeg borította az egyenesen lefelé nyúló lépcsőt. Még mindig lomha léptekkel vettem egymás után a lépcsőfokokat majd mikor elfogytak akkor elindultam balra, mivel arról hallottam sutyorgást. Óvatosan toltam be a lengőajtót s pillantottam meg Louist ahogy egy lánnyal beszélgetett. A lány a konyhapulton ült keresztbe tett lábakkal, míg Louis épp egy pohár gőzölgő valamit kavargatott. Amint beléptem észre vettek. A lány leugrott a pultról és Louis mellé állt.
-Jó reggelt. -mosolyog rám Louis.
-Jobbat! -fogom a halántékom.- Lou tudnál adni nekem egy fájdalomcsillapító gyógyszert? -szinte már könyörögtem. Utálom a fejfájást.
-Persze! -lépett az egyik szekrényhez, majd egy fonott kis kosárkát vett ki és abból vette elő a számomra aranyat érő gyógyszert. Kezembe adott egy szemet amit egy kis vízzel lenyeltem.
- Oh, bocsánat, udvariatlan vagyok. -fordultam a lány felé aki eddig Louis-n tartotta a tekintetét, de ahogy megszólaltam azonnal rám kapta.- Melody Horan vagyok. -nyújtom felé a bal kezem, mivel úgy éreztem a jobb kézfejem leszakadni készül.
-Eleanor Calder -mosolygott és elfogadja kissé béna kézfogásomat.
-És a barátnőm! -szólalt fel Lou az asztalnál ülve.
-Igen.- nevetett fel- Ahogy mondja, öhm tegnap én öltöztettelek át, remélem nem baj, Louis mondta, hogy vizesek a ruháid és gondoltam akkor inkább nem hagyom, hogy megfázz. -magyarázta és arcán látszott, hogy kicsit zavarban érezi magát.
-Öhm... izé...-makogtam- nem baj, és köszönöm. -szedtem össze egy viszonylag értelmes mondatot.- és neked is köszönöm Louis amiért értem jöttél. -fordultam az említett felé.
-Nem kell megköszönnöd! -legyintett, és abban a pillanatban szólalt meg a telefonja amit azonnal fel is kapott az asztalról.- Bocsánat. -mondta, s nagy léptekkel hagyta el a konyhát.
-Mi lett a csuklóddal? -bökött az említett testrészem felé Eleanor.
-Csak egy kis baleset. -húztam el a számat. Megértően bólintott egyet és a konyhaszekrény egyik legmagasabb polcán -amit alig ért fel- kezdett kutakodni, majd némi keresgélés után kiemelt egy kötszerekkel teli kis kosarat.
-Gyere, lecserélem a kötést. -biccentet az asztal felé. Mind a ketten helyet foglaltunk az asztalnál, ő pedig óvatosan kezdte letekerni a fáslit a csuklómról.- Be van dagadva. -nézett rám.
-Meg van zúzódva. -rántottam vállat. Szó nélkül állt fel az asztaltól, s egy fáslit a víz alátett majd miután nem csöpögött belőle a víz, vissza hozta és rátette a csuklómra. A hidegtől végig futott rajtam a libabőr, de ő csak mosolygott. Miután ellátta a csuklómat beszélgetésbe elegyedünk. Körülbelül fél óra múlva Louis tért vissza, s arcán tisztán kivehető volt az aggodalom, és még valami amit nem tudtam leolvasni róla. Le ült Elanor mellé és rám nézett.
-Ömm...-vakarta zavarában a tarkóját.- Melody nálad van a nyakláncod? -szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Miért érdekli őt az én nyakláncom? A kezem automatikusan kezdte el keresni a nyakláncot de nem lelte, engem pedig valamiféle hiányérzet öntött el.
-Nem tudom hol van, lehet hogy elhagytam.
-És hol? Merre? -nézett egyik szememből a másikba.
-Nem mindegy az? Lehet akkor mikor Niall elől futottam, vagy mikor a levegőben voltunk, nem tudom. -ráztam a fejem.  Louis felpattant s ki akart viharzani, de elkaptam a kezét s nem engedtem el addig míg szemtől szembe nem álltam vele.-Miért érdekel ennyire? -néztem vele farkasszemet.
-Az...az nem lényeg! -köszörülte meg a torkát, s indulni akart de újra visszatartottam
-És most hova tartasz? -még mindig a kékségeibe néztem, amiben saját szempáromat láttam.-őszintén! -tettem hozzá. Egy nagyot sóhajtott, és száját szólásra nyitotta.
-Megkeresem.
-Miért? Az csak egy nyaklánc. -szemöldökömet össze ráncolva néztem rá.
-De...de Niall-tól kaptad, biztos sok számít neked! -hadarta, de a tekintetemet kerülte. Hazudik- állapítom meg.
-Hazudsz! -amint kimondtam összerezzent.
-Én...öm...én nem hazudok Melody! -újra kerülte a pillantásom.
-Louis! Miért érdekel az a nyaklánc? -hangom kicsit hangosabban szólalt meg a kelleténél, s ez engem is meglepet. Nagyot sóhajtott, majd megfogta a kezem és kifelé kezdett húzni a lakásból, egyenesen a tetőtér felé. Felérve az ölébe vett és kitárta a szárnyait.- Na nem! Ne... -de már késő volt kiugranom a kezei közül mivelhogy már a levegőben voltunk. Már csak akkor eszméltem fel mikor a verandán álltunk. Légzésem szapora volt, de követtem Louist be a házba.
-Várj meg itt! -állított meg a nappaliban, ő pedig tovább ment a kondi terem felé. A frászt! Miután eltűnt az egyik folyosón, utána settenkedtem majd láttam ahogy bemegy a terembe, így oda szaladtam. Mázlimra az ajtó résnyire nyitva volt, így csak lassan tovább nyitottam, épp annyira, hogy lássam a falon lévő tükröt, ami őket tükrözte vissza. Ahogy beszélni kezdett Lou én úgy hegyeztem a fülemet.
-El kell mondanunk neki! -hangja higgadt volt mégis mintha kicsit feszült lett volna.
-Nem. -Niall tömör válasza, kiharcolta magának azt, hogy mindenki rá figyeljen.- Nem akarom, hogy baja essen! -Hogy bajom? Nekem? Mégis hogyan? Ugyan már!
-Niall, ha mi nem mondjuk el neki, akkor máshogy fogja megtudni...- kezeimet a pizsamámul szolgáló nadrág zsebébe csúsztattam, s éreztem benne valamit majd mikor kiemeltem a nyakláncom nézett vissza rám. Hát itt vagy. Akkor mégsem hagytalak el, de ezt nem kell még tudniuk, majd vissza csúsztattam a zsebbe.- Niall, gondolkozz már! Nincs nála a nyaklánc, mi pedig nem lehetünk 0-24-ben mellette! -folytatta magyarázást Zayn. Miért mi van akkor ha nincs nálam a nyaklánc? Már komolyan nem értek semmit...
-Tudom Zayn, de meg kell értenetek, hogy félek! -Hahaha Niall Horan fél, micsoda nagy vallomás volt ez! Videóra kellett volna venni, biztos YouTube rekordot döntene!- Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak. -rázta tehetetlenül a fejét. "Nem tudom, hogy reagálna azokra a dolgokra amik ott vannak." -visszhangzott a fülemben. Mégis mi vagy inkább mik lennének ott? Talán zombik vagy terroristák? Esetleg valamiféle maffia banda tagjai? Tuti, és lehet, hogy ez a Nonita nő terjeszti a drogot nekik! Ah, lebuktak! Lődd le magad Melody...
-Nonita biztos segítene neki! -már megint az a Nonita, de most komolyan mégis miben segítene? -Nem titkolhatod előle örökké! -tárta szét hosszú karjait Harry.
-Nem, és pont! Senki sem mondhat neki semmit! Az én húgom és már én felelek  érte! Szeretném minél tovább távol tartani Shadow Country-tól. -nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót és beléptem a terembe, zsebemben a láncommal. Mind az öt fiú rám kapta a tekintetét és ijedt arccal néztek rám.
-Magyarázatot! Most! -álltam meg előttük, keresztbe tett karokkal.
-Kezdődjön a mese. 

~9. rész~

Félelem és remény.
Ez a két érzelem volt bennem miközben a csónakban összekucorodva ültem, s éreztem ahogy minden perc elteltével egyre erősödik a szél, a csónak pedig ringatózik a fodrozódó vízen, miközben egyre jobban esik. Vihar közeledik...- állapítom meg magamban, miközben fejem az ég felé emelem.
-Vagy már itt is van...-suttogom, s össze rezzenek mikor hangosan megdörren az ég.   Már egy halom SMS-t küldtem Louisnak, és hívtam is de nem vette fel. Félek. Félek mert ha ez a csónak felborul akkor tudom, itt a vég. A lapátokat már próbáltam használni de csak körbe-körbe haladtam velük. Semmire sem mentem. Viszont a remény még él bennem. Reménykedek abban, hogy egyszer csak megszólal a telefonom vagy megjelenik újra Niall és elvisz innen.
Hajam vizesen tapad a hátamra, úgy mint az ázott nadrágom a lábaimra és a felsőm a felsőtestemre. Remegek mert nincs mi meleget adjon, s kezem is fájdalmasan lüktet amiért szorosan fonom magam köré, s nem törődök azzal, hogy vigyáznom kellene rá. Az ég újra ordít egyet én pedig újra összerezzenek. -Hagyd abba. -suttogom. Mintha az ég ellenem játszana újra meg mutassa mekkora hangja is van.- Hagyd abba! -ordítok fel reményvesztetten, és könnyeim útra kelnek arcomon.- Elég! Hagyd abba!- Ordítok mert félek, ordítok mert azt akarom hogy otthon kelljek fel és apa mellettem legyen, ordítok mert nem akarok itt lenni!
Eltelik néhány perc és egy halk hangra leszek figyelmes az eső hangos zajával szemben. Fejem a  hang irányába fordítom.
-Louis. -suttogom elkerekedett szemekkel. Szárnyai ritmusos csapásokkal hozzák őt egyre közelebb, s közelebb hozzám, ő pedig folyamatosan engem néz. Legszívesebben felugranék és örömömben megölelném, de ehelyett inkább ülve maradok és hevesen lélegezve őt nézem. Óvatosan lép rá a csónakra mire az még jobban ringani kezd. Felém nyújtja a kezét de én nem merem felé nyújtani a kezem, félek, hogy ha megmozdulok akkor felborul az így is ingatag csónak. Fejem a két térdem közé hajtom, s becsukott szemekkel próbálom abbahagyni a sírást. Összerezzenek mikor kezeit a combomnál észlelem a másikat pedig a hátamnál. Mikor elemel az ingatag talajtól a csónak megbillen én pedig mint egy ijedt ötéves kisgyerek karolom át Louis nyakát és fúrom az arcomat nedves pólójába. Érzem azt, hogy nem függőlegesen áll már hanem a levegőben van, és a fejemben a vészcsengő őrült hangzavarba kezd, s még a fülem is erőteljesen becseng. Az egyik kezem a fülemre teszem, s próbálom csillapítani az erőteljes csengést. Hallom ahogy Louis beszél de hangja tompa. Szemeimet nem tudom kinyitva tartani hosszabb ideig csupán pár pillanatra, így az egész olyan mintha csak képeket látnék, majd már képek sem jelennek meg...

~Louis Tomlinson~

Félig leragadó szemmel nézem a tévében az egyik főzős csatornát, miközben azon rágódom, hogy mióta kell egy ételbe annyi sót bele tenni, mint az a kissé zakkantnak tűnő nő tett. Nem nagyon izgat a főzés, csupán nincs jobb adó jelen pillanatban, na igen, és még az is közbe játszik, hogy a távirányítót sem találom.
-És most bele rakjuk az apróra darabolt húsnak a felét. -magyarázta majd tovább folytatta, miután bele rakta a húst a fazékba.- Így ni, köszönjük a részvételt drága husi. -ezzel a mondatával, eléri nálam azt, hogy felröhögjek. Ez a nő tényleg nem ép elméjű! Fejemet rázva állok fel, lépek a tévéhez majd nyomom meg a kikapcsoló gombot, ezzel egy időben pedig a ház bejárati ajtója hangosan csapódik be. Sóhajtva megyek az irányába, hogy ki érkezett meg ilyen sebbel-lobbal. Ép, hogy ki lépek a nappali ajtón meg pillantok egy ideges Niallt. Nem tagadom ez a faj itt nagyon gyakori, s nagyon veszedelmes is olykor.
-Utálom, gyűlölöm, utálom, gyűlölöm! -kántálja, s felszalad a lépcsőn -vélhetőleg a szobájába-. Van egy olyan sejtésem, hogy nem épp a szomszéd bácsival van problémája, akit lassan 3 napja nem láttunk... lehet, hogy...mi van ha megh...Jézus!
Kettesével szedve a lépcsőfokokat haladtam fel a lépcsőn, majd fordultam jobbra s álltam meg a szobája előtt. Kezemmel már kopogtatni akartam, de inkább csak lenyomtam a kilincset s beléptem a szobába. Az ágyán ült és csak nézett ki a fejéből.- Mi tettem, hogy ennyire utál? -néz felém, miközben hajába túr.
-Szerintem van rá oka, hogy haragudjon! -rántok vállat, mire ő csak bosszúsan fújtat.- Most hol van? -leülök mellé és csak nézek ki a velünk szemben lévő ablakon a zuhogó esőbe.
-Egy tó közepén. -mormolja közönyösen. Az hittem rosszul hallok. Mi a fészkes fenét keres ő egy tó közepén?
-Hogy hol van? -hangom két oktávval feljebb ugrik. Idegesen állok fel és nézem a még mindig a földet szuggeráló srácot.
-Egy tó közepén, Isten tudja mi annak a neve! -csap az ágyra. Mentem lehidalok ettől a gyerektől!
-Most te komolyan otthagytad a húgodat egy tó közepén, szakadó esőben?! -hangom magasan csendül fel egy pillanatnyi csendesség után.
-Mi a francért kotnyeleskedik akkor? Nem kell hallgatózni amikor telefonálok és akkor most nem lenne ott! -szinte látom a feje fölött a füstöt miközben fel-le járkál a szobában.
-Kivel beszélgettél?
-Nonita. -Egy szó, bennem pedig megfagyott még a vér is.
-Mit tudott meg? -túrok idegesen tincseim közé és egy mélyről szökő sóhajt engedek ki ajkaim közül.
-Hát még nem érti nagyon. Sőt szinte semmit, csupán annyit, hogy róla volt szó, meg...-mondandóját egy hangos dörgés zavarta meg.
-Figyelj ezt még folytatjuk, és megnyúzlak ha szegény lány tüdőgyulladásban fog apátok után menni, vagy ha belefojtsa  magát abba a rohadt tóba! -nyitom ki az ablakot, majd könnyed mozdulattal szökkenek a párkányára.- Melyikre vitted? -nézek át a vállam fölött.
-Ami körülbelül fél órára van innen. -rántja meg lazán a vállát. Lenyelem azt az akaratomat miszerint fejbe vágom egy közelemben lévő tárgyal,s inkább elrugaszkodok az ablaktól, majd pár pillanat múlva már magasan a házak fölött vagyok.
A ruhám elázott, a hajam a homlokomra tapadt, és elfáradtam a szembe szél miatt de  mikor meghallottam az eső zaja mellett egy ismerős ámbár igen ideges hangot, minden bajom szerte foszlik. Nagy szárcsapásokkal szárnyalok a vadul ringatózó csónak felé, s a benne kuporgó lányhoz.
Nem viszem vissza hozzánk inkább az én saját lakásomba viszem. Ez nem egy ház, aminek van nagy kertje, hanem egy panellakás, ami tágas és nekem pontosan megfelelő. Fél éve vásároltam arra a célra, hogy ha nem akarok a közösben lenni akkor ide eljövök, igaz két emelete van, de nem annyira nagy mint a közös. A vendégszobába teszem le a remegő lányt, majd ráhúzom a takarót. Telefonomat előveszem, s a híváslistában kikeresem a nekem szükséges nevet és már tárcsázom is.
Negyed óra múlva már az ajtóm előtt is áll, és egy csók után elvezetem a még mindig szunyókáló Melody-hoz.

Novella (?) Avagy boldog új évet kívánok!

Figyelem! Ez a bejegyzés teljesen független a történettől!! És az fent van az első blogomon is!

Harry-vel épp a nappaliba tartunk ahol ott vannak a többiek is. Közös megegyezés alapján döntöttünk úgy, hogy nem megyünk el sehova, csupán itthon leszünk és szűk körünkben ünnepeljük meg az új évet. Az asztalon már a pezsgők türelmetlenül várják, hogy végre felbontsák őket, de még várniuk kell.
Lassan megyünk, s csatlakozunk a nevető társasághoz. Szűk körünkben van Liam, Niall, Louis, Zayn, Eleanor, Danielle, Perrie, Harry és persze én.
A házban csupán néhány gyertya és kis villanyok égnek, amik nem világítanak erősen így félig sötétségben van a helység, mi mégis látjuk egymást és jó a hangulat. A díszítés és a fények amiket mi lányok csináltunk a délelőtt folyamán, nagyon jól mutatnak. A pezsgők mellett vannak a sütemények, kólák, valamint a különböző trombiták, illetve konfetti szórók amit még Louis csempészet a kosárba.
-Srácok esik a hó! -szólalt fel El az ablaknál állva és kifelé nézve. Szinte egy emberként mentünk az ablakhoz és néztük ahogy a hó nagy pelyhekben esik. Liam és Louis valamit súgtak egymásnak majd elindultak az asztal felé. Liam próbálta egyszerre megfogni a pezsgőt illetve a poharakat de kevés sikerrel, ezért segítségére siettem, ahogy a többiek is. Egy kis ügyetlenkedés után már kint az udvaron volt az asztal rajta azokkal amik bent a házban is rajta voltak, csupán a hópelyhek díszítették még jobban. Hiába eset a hó mi nem fáztunk. Harry átölelve a derekamat fúrta arcát a most begöndörített hajamba majd motyogni kezdett.
-Első szilveszterem amit életem szerelmével töltök.  -arcom égni kezdett így inkább lehajtottam a fejem és mosolyogtam akár egy idióta. Megfordultam ölelésében.
-Első szilveszterem amit életem szerelmével töltök és a világ legjobb barátaival. -suttogtam ajkára majd megcsókoltam. A csókunk lágy volt, csupán ajkunk ért össze. Nem kellett más. -Mennyi az idő? -kérdeztem Niall felé fordulva.
-A pontos idő drága Sara... -nézett az órájára majd vissza a szemembe -23:31 -nevetett. Nem tudom mi volt vicces rajta, de aranyos volt látni ahogy nevetve  mutogat a hátam mögé. Hátra néztem s megláttam ahogy Harry épp egy konfetti szóróval célozz rám
-Neee!! -nevetve sikítottam, és szaladtam el előle. Hiába cikáztam jobbra-balra akkor is könnyen célzott egyenesen rám. Összegörnyedtem a nevetéstől és próbáltam minél több konfetti darabot kiszedni a hajamból. Ahogy felegyenesedtem, megfordultam és rálátást nyertem arra ahogy Harry hasát fogva, összehúzott szemekkel nevet. Aranyos látvány volt, de a bosszú nem maradhat annyiban! A földön heverő konfettit össze kapartam a kezemmel egy kis kupacba, majd a markomba vettem és a hátam mögé rejtettem. Lassú léptekkel mentem a -még mindig nevető- barátom felé. Karjaimat nyakába tettem és megvártam még kicsit csillapodik a nevetése.- Tudod Harry, érzek irántad valamit. -mosolyogtam rá édesen, s fejemet kissé oldalra döntöttem. Kezeit megéreztem a csípőmön, és ajkait nagy mosolyra húzta.
-Szerelmet? -húzogatta a szemöldökét. Ráharaptam az alsó ajkamra, a kezemet lassan kezdtem felvezetni a tarkóján át a fejére.
-Bosszút! -suttogtam az ajkaira , majd fejére dobtam a konfektit. Eltávolodtam tőle és megcsodáltam a most több színben pompázó frizuráját.
-Na megállj! -rázta meg a haját, én pedig eszeveszetten szaladtam Danielle felé.
-Ments meg!! -bújtam a háta mögé és lestem ahogy Harry egyre közelebb ér.
-Gyerekek! -nevetett.- Állj Styles mert pezsgő van nálam és nem félek használni! -mutatta felé a pezsgőt.
-De... -mondandóját könnyen félbeszakította Dani.
-Nincs semmi de! Menj és inkább segíts a srácoknak kihordani a pokrócokat! -utasította, ő pedig mint egy engedelmes eb, teljesítette.- Te meg menj nézd meg hol van már Eleanor a muffinokkal, nekem még találnom kell egy hosszabbítót. -lökdösött a ház felé.A konyhába érve megpillantottam a keresett személyt, aki éppen a tejszínhabbal ügyeskedett.
-Tudok segíteni? -álltam mellé.
-Tudsz normálisan tejszínhabot nyomni a muffinokra? -nyújtotta felém a flakont.
-Próba cseresznye. -nevettem. Lassan kezdtem nyomni a tejszínhabot a muffin tetejére, ami aztán -csodák csodájára- jól sikerült.
-Szép! Akkor ezt még ismételd meg 24-szer és kész is lesz. -tapsikolt. Újra elkezdtem csinálni a muffin sapikat -így neveztük el- míg végül el nem fogytak.- 5 perc alatt kész lett! -tette le a tálcára az utolsó darab muffint. Majd indulni készült.
-Várj! -álltam elé.
-Mi az? -mosolygott rám.
-Nyisd ki a szád. -emeltem a feje szintjébe a tejszínhabot. Szó nélkül tátotta ki a száját, én pedig telenyomtam neki tejszínhabbal. Nevetve néztem ahogy még mindig nyitott szájjal -ami mellesleg még mindig tele volt- teszi le a tálcát. Végül sikerült eltüntetnie a habot majd kivette a kezemből a flakont és utasított, hogy nyissam ki a szám, végül ő is telenyomta tejszínhabbal. Kivettem a kezéből a flakont és nyomtam újból a szájába, így mind a kettőnknek tele volt a szája, mikor kicsapódott az ajtó és Zayn sétált be rajta.
-Úúúhh, van még? -csillant fel a szeme. Felé tartottam a flakont mire ő kikapta a kezemből és telítette a száját. -Amúgy mennünk kéne mert 10 perc múlva éjfél. -mondta miután lenyeltük a habot. Gyorsan kaptam fel a tálcát és mentem szinte futólépésben a többiekhez. Nem akarok lemaradni a pezsgőbontásról... Letettem a tálcát az asztalra és szememmel végigfutottam a kertet körbeölelő fényeket, és a kis hótakarót, ami percről percre nőt. Kissé megugrottam mikor a csípőmre két kéz simult, a vállamra pedig egy fürtös fej telepedett.
-Annyira szép. -suttogtam, mert tudtam, hogy meghallja.
-Valóban szép. Remélem a következő év utolsó perceit is veled tölthetem majd. -hintett csókot a nyakamra.
-Ha rajtam múlik akár el elkövetkezendő 40 év utolsó perceit is együtt tölthetjük.  -fordítottam felé a fejem, de csak a hajkoronáját láttam.- Még mindig van konfetti a hajadban. -kuncogtam.
-Neked is. -éreztem ahogy piszkálni kezdi a hajam majd kezét elém emelte, tenyerében pedig jó pár konfetti darab volt.
-Srácok gyertek mindjárt éjfél! -kiabált Louis.
-Ilyen hamar? -lépkedtem sebesen feléjük Harryvel az oldalamon. Perrie a kezembe nyomott egy konfetti kilövőt és egy poharat, majd Zayn mellé állt. Liam a tűzijáték mellett guggolt, amit fogalmam sincs honnan szedtek...
-10, 9, 8, 7...-kezdtünk el hangosan visszaszámlálni majd lassan a pezsgők is kézbe kerültek- 4, 3... -Harry maga felé rántott és ajkait az enyémekre tapasztotta, s nyelvét gyengéden fúrta a számba, én pedig boldogan csókoltam vissza. -2,1!!! Boldog új évet!! -hallatszott körülöttünk a kiáltások és a pezsgő pukkanások, valamint a poharak koccanása.
-Boldog új évet! -döntötte homlokát az enyémnek.
-Boldog új évet! -suttogtam, és kilőttem a konfetti szóró tartalmát. A tekintettem az égre emeltem ahol a tűzijátékok tömkelege játszott szemkápráztató játékot. Hát így történt, hogy Harry-t egy éven át csókoltam.Valóban boldog lesz az új év.

~8. Rész~

 Sziasztok! Úgy döntöttem hozom a részeket, de őszintén szólva fogalmam sincs milyen időközönként. Nem hiszem, hogy kis beszámolót kellene tartanom, szóval aki azt akarja az ír ask-on. 

Előre is Boldog új évet kívánok nektek, és utólag is remélem hogy jól telt a Karácsonyotok!

Köszönöm a fejlécet Feu Ninon Foilot-nak! Szerintem nagyon szép.

 Remélem tetszeni fog a rész. 

Jó olvasást!

Óvatosan léptem ki a ház takarásából, s mikor megtettem egy lépést egy ág tört el a talpam alatt. Niall felém kaptam a tekintetét. Szemöldökét összeráncolva nézett rám, miközben én tovább lépdeltem felé.
-Kivel beszéltél? -mondtam kicsit hangosabban, hogy az esőtől hallja. Szememmel hunyorogtam mert az eső a arcomba csapott.
-Nincs közöd hozzá Melody! -állt fel és egyik kezével hátratúrta a homlokára tapadt ázott tincseit. Felhorkantottam, még hogy nincs hozzá közöm?! Hisz rólam beszélt! Meg akartam szólalni de ő újra megszólalt.- Amúgy is, mit keresel te idekint?
-Ugyan azt amit te! És igenis van hozzá közöm, Niall! Ne tagadd, tudom, hogy rólam volt szó! -álltam meg előtte pár méterre.
-Nem rólad volt szó! Mégis honnan veszed? -nevetett fel erőltetetten.
-Akkor mégis kiről? Hmm? Adj rá ésszerű választ! -tártam ki a karjaim, s szemeibe néztem.
-Nem mindegy az neked?! Nem vagy az anyám, hogy mindenről tudnod kéne! -Niall ijedten kapta rám a tekintetét mikor utolsó mondta kicsúszott a száján. A levegőm bennrekedt, szemeimben összegyűltek a könnyek, de csak becsuktam a szemem és reszelősen engedtem ki egy nagy sóhajt.  Torkomban gombóc nőt, én pedig harcoltam a sírás ellen. Nem. Sírhatok. -mondogattam magamban.
-Elegem van a hazugságokból! -suttogtam, s ráemeltem könnyes tekintettem.- Mindig csak hazudsz! Elég a hazugságokból! -kiabáltam. Kiabáltam mert nem bírtam tovább, fájt az, hogy felhozta anyát, fájt az, hogy rezzenéstelenül hazudik a szememben, fájt az, hogy ott kellett lennem.
-Melody, ne gyerekeskedj! -lépet egyet felém de én kettőt hátráltam. Megrázta a fejét ismét hátratúrta az ázott tincseit.- Nem hazudtam! Tényleg nem rólad volt szó! -ismét hazudott, tudom.
-Hazug vagy Niall. -köptem felé a szavakat, hátráltam majd hátat fordítottam és futni kezdtem. Futottam azért, hogy ne kelljen vele szembe állnom, hogy ne hazudjon tovább a szemembe, hogy ne lássam őt. Az eső még jobban esni kezdett így csak homályosan láttam mindent az "esőfüggöny" miatt. A telefonomat  a kezemben fogtak, hogy el ne hagyjam, miközben lábaimat fürgén szedtem. Szememből folytak a könnyek de azok egybefolytak az esővel. Lélegzetvételeim szaporák és rendezetlenek voltak, de nem érdekelt. A fülemet az eső zaján kívül más zajok is megcsapták, mégpedig  szárnycsapások. Egy másodpercre néztem hátra, s azon nyomban megpillantottam Niall-t ahogy az égen szállva közeledik felém. A lábaimat még jobban rakosgattam egymás elé de egyre közelebbről jött a zaj, s már a hangja is társult hozzá.
-Állj meg! Állj már meg Melody! -nem is figyelve a hangjára tovább futottam. Újra hátra néztem, s rájöttem: alig 2 méterre van tőlem. Jobb lábam megcsúszott az esős járdán így kicsit megtántorodtam de mikor egy kéz érintettem meg a vállam, újra futásnak eredtem. Nem akartam mást csak azt, hogy hagyjon békén.
-Menj el! Hagyj békén! -kiabáltam, de akkor két kéz nyúlt a hónom alá és a talpaim nem érintették a földet. Felemelt.- Úristen! Tegyél le! -bepánikoltam mikor több mint két méter magasan szálltunk.- Niall tegyél le! Hallod? Félek! -kezdtem el újra sírni, hiszen nem szeretem így a magasságot. Régen voltunk már így fenn, hogy ő megfogott és felemelt, majd néhány centire a föld fölött szálltunk, mivel tudta azt, hogy félek a magasban. Az nem zavar ha lenézek valahonnan, vagy repülőn ülök, csupán az zavar ha így repkedünk... Félelmetes.
-Nyugi foglak! -jót kuncogott az én félelmemen, de inkább elengedtem a fülem mellett megszólalását.
-Félek. -suttogtam. Éreztem ahogy remeg a testem, s ez még jobban megijesztett. A csuklóm lüktetett és az adrenalin szintem ütötte a richter  skálát...
Fel sem fogtam mennyi ideig voltunk a magasban csupán arra lettem figyelmes, hogy a lábaim alatt talaj van. Lenéztem és láttam hogy egy csónakban álltunk. Szuper...jobb helyre nem is tehetett volna le... Komolyan ő is tudja, hogy nem tudok úszni, erre pedig ide hozz egy tó közepére... Azt akarja, hogy minél hamarabb feldobjam a talpam?
-Na akkor beszélgessünk. -ült le nyugodtan, s szárnyával pedig a víz felszínét súrolta. Az állam leeset, ez most komoly?!
-Komolyan, Niall?! -rivalltam rá, és léptem egyet felé, de akkor a csónak billegni kezdett. Na jó, inkább nem mozdulok...
-Miért is ne? -tárta szét a karjait, s azzal együtt tárta szét a szárnyait is. Megráztam a fejem, kezemmel pedig hátra túrtam az eső áztatta tincseim.- Így legalább nem  tudsz elszaladni. -rántott vállat.
-Te nem vagy normális! -rivalltam rá.
-Na jó, inkább hagyjuk  ezt a témát! -dörzsölte meg az arcát.
-Jó, akkor mond el, hogy kivel beszéltél és miért voltam én a téma? -mellkasom előtt összefontam a karjaim, s próbáltam nem arra gondolni, hogy ha megmozdulok akkor a csónak himbálózni kezd.
-Már mondtam! Nem rólad volt szó!
-Niall, nem vagyok gyerek, se hülye, se pedig süket! -idegességemben inkább hátat fordítottam neki.
-Pedig nagyon gyerekesen viselkedsz. -nem mondta fen hangon, nem mondta idegesen, mindinkább mondta nemtörődöm módon.  Ezután nem beszéltünk, én nem fordultam meg, ő pedig nem szólt semmit, egyedül az eső hangját lehetett hallani, ami még mindig megállás nélkül kitartóan szakadt.
Bambulásomból a csónak billegése szakított ki. Ijedtemben megfordultam, hiszen tudtam, hogy Niall csinált valamit. Miután 180 fokos fordulatot vettem nagy meglepetés fogadott: Niall elment.Pánikba estem. Hogy képzeli azt, hogy itt hagy egy rohadt tó közepén?! Még úszni se tudok! Niall Horan te idióta!

Sajnos így alakultak a dolgok...

Sziasztok!

Nos sajnálom, hogy ez a bejegyzés nem rész, de sajnos így alakultak a dolgok :(

Nagyon rossz most az egész helyzetem így úgy döntöttem hogy szüneteltetettem egy kicsit az írást.

Édesapámat  sajnos a múlt éjjel elveszettem így most gondolkoztam, hogy bírnám-e írni a részeket, és arra jutottam, hogy bizonytalan időre de a blog bezárja a kapuit.

Tényleg annyira sajnálom, hogy gyenge vagyok és nem vagyok képes írni a részeket, és kérlek titeket, hogy ne haragudjatok rám! Szörnyű nekem ez az időszak és most úgy érzem, hogy minden hitem szertefoszlik.

Mindig mikor haza jöttem a kórházból próbáltam legalább minimum egy sort megírni de sosem tudtam mivel minden össze vissza kavargott a fejemben. 

Ígérem, hogy minél gyorsabban megpróbálom magam összeszedni és folytatni a blogot. Egy viszont biztos! A blog nem fog bezárni!! 

Nos ennyit akartam, és még egyszer bocsánat!

Puszi Cappy xx <3